1. RÉSZ
A nő, aki ajtót nyitott a házamhoz, azt a ruhát viselte, amit a feleségemnek vettem, és ő a nővérem volt.

Mauricio Salgado vagyok, és három évig Monterreyben dolgoztam egy ipari szerelőcég építésén. Minden hónapban utaltam pénzt a San Jerónimó-i házra – közműveket, gyógyszereket és egyéb kiadásokat, amelyekről a nővérem, Patricia, beszámolt nekem. Mivel sokat utaztam, évekkel ezelőtt felhatalmaztam, hogy segítsen a fizetésekben.

Egy szeptemberi csütörtökön váratlanul tértem vissza. Virágokat és néhány Elena-fülbevalót vittem.

Patricia megnyitotta a portónt.

Egy sötétkék ruhát viselt, amit Elenának küldtem az évfordulónkra.

—Mi van itt?

Nincs „qué alegría”. Nincs “hermano”. Solo eso.

A férje, Rubén, megjelent mögötte, egy sörrel a kezében. A teraszon új padlóburkolat, új teherautó állt, és Elena virágcserepeiből egy sem volt ott.

—Vine a ver a feleségem.

Patricia csak csendben maradt.

– Elena, most már nem él itt.

Kérdezés nélkül beléptem. A szoba teljesen másképp nézett ki. Új tévé. Új kanapék. Egy játékkonzol, amit még soha nem láttam. A falon, ahol régen az esküvői fotónk volt, most egy világosabb téglalap díszelgett.

Anyám, Teresa, kijött a konyhából, és kerülte a tekintetemet.

– Hol van Elena?

—Úgy érzem — mondta Patricia.

—Egy elem?

—Nincsenek sabemosok

Rubén interjú

– Problémáik voltak, Mauricio. Azt mondta, hogy már nem vagy itt. Aztán sokat kezdett el szórakozni.

—Mit keres?

– Volt ott egy férfi – felelte. – Délutánonként érte jött.

A történet túl rendezett és rendezett volt, mégis egyáltalán nem illett össze. Elena persze haragudhatott rám. Veszekedtünk a távolléteim miatt. De ha véget akartam volna vetni a dolgoknak, válást kértem volna. Büszke volt rám.

Felmentem a hálószobába. Szinte az összes ruhája hiányzott, de a komódban megtaláltam az esküvői fotónkat és egy jegyzetfüzetet, amibe Elena a varrási utasításokat írta. Az utolsó oldalon egy mondat állt a saját kezűleg írva: „Ha tényleg azt akarja, hogy elmenjek, szóljon nekem.”

Olvasd el a régi sorokat.

—Patrícia

A húgom megjelent az ajtóban.

Beszélt velem, mielőtt elment?

-Te kiírás. Tú nunca contestaste.

– Nem kaptam semmit.

Patrícia vállat vont.

– Akkor talán már nem is számított.

Azon az estén, vacsora közben megkérdeztem, mikor látták utoljára Elenát. Patricia azt mondta, február. Rubén azt mondta, március. Anyám azt mormolta, hogy április.

Három elem különbözik

Elmegyek

—Nézz meg egy kampányt

Két háztömbnyire volt Doña Ofelia quesadillás standja, egy nő, aki tízéves korom óta ismert. Felismert és elmosolyodott, de amikor elmondtam neki, hogy Elena elhagyott, letette a kanalát a serpenyőre.

—Mit csináltál?

Éreztem, hogy megkeményedik a gyomrom.

—Mit akartál?

Doña Ofelia a házam felé nézett, és lehalkította a hangját.

– A feleséged nem szökött meg egyetlen férfival sem. És ha tényleg nem tudod, hol alszik, akkor már régóta hazudnak neked abban a házban.

Egy ösvény felé mutatott, ami a régi bölcsőde mögött vezetett. Az ösvény végén egy téglaépületet láttam, megereszkedett bádogtetővel és egy rosszul záródó ajtóval.

Elena bent volt, egy matracon aludt a padlón.

Soványabb volt. A haja hátra volt kötve, a keze apró tűszúrásnyomok borították, és egy takarót viselt, ami túl könnyű volt a hegyek hidegéhez képest.

Az első dolog, amit megláttam, a bal keze volt.

Még mindig a gyűrűnket használta.

– Elena.

Kinyitotta a szemét, és olyan gyorsan ült fel, hogy a falnak ütközött.

– Mit csinálsz itt?

– Én jöttem érted.

Száraz nevetést hallatott.

– Majdnem két évvel később érkeztél.

Mondtam neki, hogy Patricia biztosított róla, hogy elment. Elena úgy nézett rám, mintha nem tudná, hogy gyűlöljön vagy sajnáljon. Aztán előhúzott egy kartondobozt az asztal alól.

Levelek voltak.

Levelek, amiket állítólag én írtam, és amikben azt mondom neki, hogy már nem akarok férjhez menni, hogy találkoztam egy másik nővel, és hogy hagyja abba a velem való kapcsolatfelvételt. Az aláírás hasonlított az enyémre, de a hangnem nem.

– Ezt nem én írtam.

– Azt is mondtad, hogy hagyjam el a házat.

-Soha.

Elena kibontott egy újabb csomagot. A levelek voltak benne, amiket hónapok óta küldözött nekem. Több mint húsz.

– Odaadtam őket Patriciának, hogy küldje el. Aztán megpróbáltam én magam is elküldeni, de többet visszaküldtek, mert a megadott cím helytelen volt.

Éreztem, ahogy a vér az arcomba szökik.

– Régebben minden hónapban küldtem neked pénzt.

Elena mozdulatlan maradt.

– Milyen pénz?

Elővettem a telefonomat, hogy megmutassam neki az átutalásokat.

Lassan megrázta a fejét.

– Mauricio, voltak hetek, amikor naponta egyszer ettem.

És akkor megértettem, hogy nem az elhagyatottság vár rám.

Valami sokkal rosszabbal néztem szembe: valaki a nevemet felhasználva kirúgta a feleségemet, és közel két éve pénzt gyűjtött, hogy életben maradhasson.

2. RÉSZ
Másnap reggel nyolc órakor a querétarói bankom egyik vezetőjével szemben ültem, az asztalon három évnyi kinyomtatott számlakivonattal.

A lelőhelyek léteztek. Mindannyian.

Havonta átutalások folytak be Elena ételére, közüzemi számláira és egyéb kiadásaira. Emellett voltak extra összegek „tüdőgyógyászi konzultációra”, „gyógyszerekre” és „tetőjavításra”. Néhány végül a ház javára történt tényleges kifizetésként, de sok mindent készpénzben küldtek ki néhány órával az érkezésük után.

„Kinek volt felhatalmazása erre a döntésre?” – kérdeztem.

Az ügyvezető átnézte az iratokat.