– Ezt nem döntheted el egyedül.

Elenára néztem, aki előttem ült.

-Miért ne?

– Mert családi tulajdon.

– Akkor holnap megbeszéljük mindannyian.

Patricia túl gyorsan beleegyezett. A megbeszélés ötkor volt. Csak azért mentem be, hogy elhiggyék, Elena még mindig nincs az életemben. Rubén az ablaknál volt, és anyám nyugtalannak tűnt.

– Azon gondolkodom, hogy eladom az egész ingatlant.

Rubén felnézett.

– Beleértve a mögötte lévő földet is?

– Milyen konkrét.

– Csak kérdezem.

Patrícia közbelépett.

– Az a ház nem eladó. Mi gondoskodtunk róla, amíg távol voltál.

Megnéztem az új bútorokat.

– Látom, hogy jól vigyáztak magukra.

– Akkor beszéljünk Elenáról.

Anyám elsápadt.

Patricia hátradőlt a fotelben.

–Megint? Már mondtam, hogy elment.

– Meséld el az elejétől.

Megtette. Ismételgette, hogy Elena belefáradt a házasságba, hogy egy másik férfival jár, és hogy egy napon önként összepakol.

– Láttad, ahogy pakolt?

-Igen.

– Rubén?

-Is.

-Anya?

Anyám kinyitotta a száját.

Patricia válaszolt helyette.

-Minden.

Elővettem egy hamis kártyát, és letettem az asztalra.

– Felismered ezt?

Patricia hozzá sem nyúlt.

-Nem.

– Érdekes. Egy papírdarabra van írva, amit ebben a házban, a dolgozószobámban tartottam.

Ruben felkelt.

– Mire célzol?

– Még semmi.

Aztán kinyitottam az ajtót.

Elena belépett.

Nem viselt elegáns ruhákat vagy különleges sminket. Csak fekete nadrágot, fehér blúzt és egy mappát a hóna alatt. De még soha nem láttam ilyen magabiztosan járni.

Mariana mögöttük jött.

Patrícia elsápadt.

– Mit csinálsz itt?

Elena ránézett.

– Menj vissza a főbejáraton.

Senki sem szólt semmit.

Elena letette a kártyákat az asztalra.

– Majdnem két évig azt hittem, hogy Mauricio azért hagyott el, mert valaki a nevében írt.

Aztán elhelyezte a bankszámlakivonatokat.

– Ugyanekkor Mauricio azt hitte, hogy pénzt kapok, amit valaki az én nevemen vesz ki.

Patricia keresztbe fonta a karját.

– Én intéztem a házat. Az nem bűn.

Marianna nyugodtan válaszolt.

—A vezetőség nem jogosít fel aláírások hamisítására vagy hamis információkkal rendelkező erőforrások megsemmisítésére.

Rubén Patriciára nézett.

– Milyen aláírás?

Elena kivitte az előzetes szerződést a pályáról.

-Ez.

Rubén vett egy mély lélegzetet, és hátralépett.

– Én ezt nem írtam alá.

– Nincs ott az aláírásod – mondta Mariana –, hanem Elenáé.

Patricia túl gyorsan kezdett beszélni.

– Rubén intézte. Azt mondta, hogy csak formalitás a föld felmérése.

Rubén felé fordult.

–Ne keverj bele ebbe. Azt mondtad, Mauricio soha nem fogja ellenőrizni, és hogy Elena már nem számít.

Anyám sírni kezdett.

Nem éreztem elégedettséget. Csak kimerültséget.

— Hol van a pénz?

Patrícia rám nézett.

– Használták a családban.

– Számokat akarok.

– Nincsenek nálam.

-De igen.

Mariana bemutatta, hogyan esett egybe több, „Elenának” küldött befizetés is Rubén személyes adósságainak rendezésével.

Öklével az asztalra csapott.

–Voltak problémáim, igen. De ő kezdte.

Patricia keserűen felnevetett.

–Most egyedül vagyok? Te akartad eladni a földet.

– Mert azt mondtad, hogy Mauricio nevén volt.

– Ezt gondoltuk mindannyian.

Elena megvárta, amíg befejezik egymás vádolását.

Aztán Mariana letette az írást az asztalra.

– Nem. Az ingatlan nem Mauricio nevén van.

Patrícia összevonta a szemöldökét.

– Akkor kinek?

Elena maga felé fordította a dokumentumot.

-Enyém.

A húgom elolvasta a címet és lefagyott.

– Az nem lehet.

– Igen, megteheted – mondtam. Megvettem, és kértem, hogy Elena nevére legyen írva.

Elena nem vette le a szemét Patriciáról.

– Kirángattál esőben egy olyan házból, ami jogilag az enyém volt.

Anyám az egyik kezével eltakarta a száját.

– Elena…

– Nem, Teresa asszony. Most már ön is hallgatni fog.

A feleségem mély lélegzetet vett.

– Csak reméltem, hogy elmondja az igazat, amikor meglátja, hogy a holmijaimat kidobálják az udvarra.

Anyám némán sírt.

– Féltem, hogy elveszítem a gyerekeimet.

Elena tagadta.

– És azzal, hogy nem választott, azt választotta, aki ártott neki.

Ez a mondat keményebb volt, mint egy sikoly.

Ránéztem anyámra.

– Tudtad, hol lakik?

Eltartott egy ideig, mire válaszolt.

-Igen.

– Mióta?

— A kezdetektől fogva.

Lehunytam a szemem.

A hazugság utolsó része nem egy bankban vagy egy aláírásban volt, hanem a saját anyám hallgatásában.

Elena elvette a mappát.

– Patricia, Rubén, negyvennyolc órátok van, hogy elvigyétek a holmijaitokat. Ma este nem fogom kicserélni a zárakat, és semmit sem fogok kidobni az udvarra, ahogy velem tették. Ha nem távoztok önként, az ügyvédem megindítja a megfelelő jogi eljárást.

– És Valeria? – kérdezte Patricia.

„Nem ő a hibás. Bármikor felkereshet, de nem fogják felhasználni arra, hogy tárgyaljon velem.”

Rubén vitatkozni akart, de Mariana emlékeztette, hogy a földeladás szünetel, és Elena feljelentést tesz az ügyészségen a hamisított aláírás miatt, emellett polgári peres úton követeli a bizonyíthatóan jogtalanul felhasznált pénzeszközöket.

Azon a délutánon senkit sem tartóztattak le. A következmények csak most kezdődtek.

Patricia és Rubén másnap elmentek. Anyám egy unokatestvérnél szállt meg.

Azon az estén visszasétáltam Elenával a kunyhóba.

– Most már hazamehetsz – mondtam neki.

Megállt.

-Nem.

Éreztem az ütést.

-Értem.

– Nem, Mauricio. Azt hiszem, még nem érted. Az íráskészség visszanyerése nem hozza vissza a két évet. Vagy egy beteg éjszakát. Vagy azokat az időket, amikor azt hittem, mást választottál.