– Ön és Patricia Salgado asszony. A meghatalmazás még érvényes.

Abban a pillanatban lemondtam.

Aztán felhívtam Mariana Cárdenast, az ügyvédet, aki a cégem szerződéseit intézte.

– Ma szükségem van rád. Banki tranzakciókat és egy ingatlan állapotát szeretném áttekinteni.

Nem mentem szembeszállni Patriciával. Az könnyű és ügyetlen lett volna.

Visszamentem Elenához.

Megmutattam neki a bankszámlakivonatokat. Rámutatott az egyik orvosi költségre.

– Abban a hónapban tüdőgyulladásom volt.

–Itt az áll, hogy fizettem egy magánklinikáért.

– Doña Ofelia kölcsönadott pénzt az antibiotikumokra. Don Ernesto, az ács, fizette a konzultációt az egészségügyi központban.

Nem bírtam állni a tekintetét.

– Nem tudtam.

–Ez mindig is a probléma volt, Mauricio. Nem tudtad, mert abbahagytad a kérdezősködést.

A mondat fájt, mert igaz volt.

Délben Don Ernestót kerestem. Látta, amikor Elenát kivitték a házból azon az estén, amikor kivitték. Azt mondta, esett az eső. Patricia és Rubén két zsák ruhát dobtak ki az udvarra, és azt mondták, hogy utasításokat adtam neki, hogy távozzon. Anyám ott volt.

– Elena háromszor is megkérdezte, hogy tőled származnak-e ezek a szavak – mondta a férfi –. Patricia megesküdött, hogy igen.

– Miért nem hívott fel senki?

– Mert mindannyian azt hittük, hogy már tudod.

Don Ernesto azt is elmesélte, hogy hónapokkal később Elena megbetegedett, és egész éjjel próbált felhívni. Ellenőriztem a régi mobilomról a biztonsági másolatot. Úgy tűnt, hogy a száma blokkolva volt egy Patricia monterreyi látogatásával egybeeső dátum óta.

Eszembe jutott valami. Elvette a telefonomat, hogy „segítsen rendszerezni a névjegyeimet”, miközben egy megbeszélésen voltam.

Nem volt elég bizonyíték, de egy nyom igen.

Amikor visszatértem a kunyhóba, egy tizenhárom éves lány hagyott ott egy szatyrot kenyérrel és gyümölccsel. Valeria volt az, Patricia lánya.

Amikor meglátott, elsápadt.

– Nagybácsi, ne mondd el anyámnak, hogy eljöttem.

Elena közbelépett.

– Ne gyakorolj rá nyomást.

Leguggoltam, hogy az unokahúgom szemmagasságában legyek.

–Csak egy dolgot szeretnék tudni. Anyukád tudja, hogy Elena itt lakik?

Valéria lesütötte a szemét.

– Igen. Mindig is ismerték.

Ez a válasz teljesen összetörte a nővérem beszámolóját az eseményekről.

Valeria hozzátette, hogy otthon a pénzről vitatkoztak, és Rubén állandóan azt kérdezte, mikor érkezik meg „a következő befizetés”. Nem kértem tőle semmi többet. Gyerek voltam a felnőttek által teremtett káosz kellős közepén.

Mariana aznap délután megérkezett. Átnézte a bankszámlakivonatokat, a hamisított leveleket és a banki engedélyt. Ezután kért másolatokat az ingatlannyilvántartásról, és ellenőrizte a legutóbbi tranzakciókat egy közjegyzői irodában a környéken.

Két órával később postán kapott egy dokumentumot.

„Van egy előszerződés a ház mögötti telek eladására” – mondta.

Elena felemelte a fejét.

– Nem írtam alá semmit.

Mariana elfordította a képernyőt.

Az aláírás úgy nézett ki, mint Elenáé.

Nem volt tökéletes.

De elég hasonló ahhoz, hogy megpróbálja megtéveszteni a sietős vásárlót.

„A végleges tranzakcióra hétfőre van kitűzve” – magyarázta Mariana. „Ma hivatalos értesítést küldök a közjegyzőnek és a vevőnek, amelyben kijelentem, hogy a tulajdonos tagadja az aláírását. Nem szabad lezárniuk az üzletet, amíg a személyazonosságot és a dokumentumokat ellenőrzik.”

„A tulajdonos?” – kérdeztem.

Marianna rám nézett.

–Pontosan ez a furcsa. Mindig a „házadról” beszélsz, de a dokumentum, amit találtam, valójában nem a te nevedre szól.

Le voltam fagyva.

– Én fizettem érte.

– Attól, hogy kifizetted, még nem feltétlenül te vagy a tulajdonos. Kértem a tulajdoni lap hitelesített másolatát. Holnap megérkezik.

Elena keresztbe fonta a karját.

– Mi van, ha Patricia nevén van?

– Nem úgy tűnik – felelte Mariana. – De nem akarok találgatni.

Azon az éjszakán nem aludtunk. Én egy széken ültem a viskó ajtaja mellett. Elena a matracon feküdt. Reggel kilenckor Mariana megjelent egy borítékkal a Közjegyzők Általános Levéltárából.

Elővette az okiratot, és letette az asztalra.

Egyszer olvastam a nevet.

Aztán egy másik.

„ELENA RAMÍREZ DE SALGADO, vásárló és tulajdonos.”

Visszajött az emlék. Évekkel ezelőtt, amikor a cégem majdnem csődbe ment, kértem a közjegyzőt, hogy a házat kizárólag Elena nevére írassa, hogy megvédjem őt az esetleges üzleti problémáimtól.

El is felejtettem ezt a részletet.

Elena sz.

Kivéve, hogy az írás sosem volt a kezében.

„Aztán kirúgtak a saját házamból” – mondta.

Mariana bólintott.

És ekkor vált világossá a csalás valódi mértéke: Patricia nemcsak az Elenának szánt pénzt lopta el.

Megpróbált eladni egy darab földet, amely jogilag ugyanahhoz a nőhöz tartozott, akit egy betört tető alatt laktatni kényszerített.

3. RÉSZ
Azonnal fel akartam hívni Patriciát, és követelni, hogy hagyja el a házat. Elena megállított.

-Nem.

– Elena, a ház a tiéd.

– Pontosan ezért fogom én eldönteni, hogy mi lesz ennek a vége.

A hangneme nem tűrte a vitát.

Mariana azt javasolta, hogy őrizzük meg a bizonyítékokat, és kényszerítsük őket arra, hogy beszéljenek anélkül, hogy tudnánk, mennyi mindent tártunk fel. A bank már visszavonta a megbízást, és a közjegyző nem volt hajlandó véglegesíteni az adásvételt, amíg Elena nem tagadta az aláírást.

Felhívtam Patriciát.

– El kell adnom a házat.

Csend lett.

-Hogy?

–Van egy új projektem. Készpénzre van szükségem. A ház és a mögötte lévő telek elég sokat érhet.

Megváltozott a légzése.