– Talán már túl késő – mondta Inés.

– Akkor előkészítjük a földet a következő szezonra.

A kislány a konyhában maradt, miközben Ana felolvasott Mateónak. Soha nem kérte, hogy meghallgassák, de a hallgatása már nem volt ellenséges.

Leonor visszatért, miközben Tomás a fűrésztelepen volt. Odament Inéshez, és elmondta neki, hogy az apja hagyta Elisát meghalni, hogy az orvos pénzét gépekre költhesse. A lány sírva elszaladt, és elbújt a rakás rönkök között.

Ana éppen akkor hallotta a sírását, amikor a munkások egy megrakott kocsit toltak. Odaszaladt, félrerántotta Inést, és másodpercekkel azelőtt mindketten a fűrészporra estek, hogy több rönk legurult volna arra a helyre, ahol a lány állt.

Tomás sápadtan érkezett a félelemtől.

– Ki mondta ezt neked?

Inés a nagynénjére nézett. Leonor nem tagadta.

– Joga van tudni, milyen apa vagy.

Tomás kilakoltatta az ingatlanból. Még aznap délután Leonor panaszt nyújtott be a Városi Segélyszervezethez. Azt állította, hogy a gyerekek veszélyben vannak, és hogy Ana illetlen kapcsolatot ápol a sógorával.

Anna elkezdett pakolni.

– Ha elmegyek, talán visszavonom a panaszt.

– Nem fogja visszavonni – mondta Tomás. – És én nem fogom Inést arra tanítani, hogy egy hazugság akkor válik igazsággá, amikor sikerül megijesztenie minket.

Julián Castañeda felügyelő hat nappal később érkezett meg a városi titkár és Leonor kíséretében. Átvizsgálta az éléskamrát, a hálószobákat, az udvart és a fűrészmalmot. Ételt, tiszta ágyakat és két egészséges gyermeket talált.

Mateo leült Ana mellé.

– Mindent elolvas. Még a nehéz szavakat is.

Inés megmutatta a kerítés mellett megjelent hajtásokat.

–Ana nem veszi át anyukám helyét. Azokról a dolgokról gondoskodik, amiket anyukám szeretett.

A felügyelő úgy tűnt, készen áll az ügy lezárására, amikor Leonor egy lepecsételt dokumentumot mutatott be. Az újság szerint Elisa kérte, hogy gyermekeit halála esetén a nővére gyámsága alá helyezzék. Az újság Leonort nevezte meg a fenyveserdő kezelőjeként is.

Tomás elolvasta az első néhány sort, és elsápadt.

– Soha nem beszélt nekem erről.

– Mert tudtam, hogy megpróbálod elpusztítani – felelte Leonor.

A titkár megerősítette, hogy a pecsét hitelesnek tűnik. Castañeda elmagyarázta, hogy ideiglenesen el kell távolítania a gyerekeket, amíg a bíró felülvizsgálja az állítólagos végrendeletet.

Mateo Ana szoknyájába kapaszkodott. Inés megfogta az apja kezét.

Ana kérte, hogy felolvashassa a teljes dokumentumot. Leonor megpróbálta leállítani, de a felügyelő átnyújtotta.

Ana minden egyes szót, az aláírást és az apró betűs részt is megvizsgált a lap alján. Aztán felnézett.

– Elisa 1954-ben halt meg.

– Az egész város tudja – felelte Leonor.

– Akkor ezt az űrlapot nem írhatta alá. Itt az áll: „Állami Nyomda, 1956-os kiadás.”

Csend telepedett a konyhára. A titkárnő megpróbálta kikapni a kezéből a dokumentumot, de Castañeda betette az aktatáskájába.

Ana odatette mellé a könyvben talált cetlit.

– És Elisa egy saját kezűleg írt figyelmeztetést hagyott hátra.

Leonor hátralépett az ajtó felé.

„Az a fenyveserdő az enyém kellene, hogy legyen. Apám ígérte nekem, mielőtt Elisa ellopta.”

Inés minden szóra odafigyelt. Megértette, hogy a nagynénje nem szeretetből tette.

Aztán a titkárnő az autóhoz rohant, és magával vitte az asztalról a könyvet, amiben Tomás az ingatlan-nyilvántartásokat tartotta.

3. RÉSZ
Tomás utolérte a titkárnőt, mielőtt beindította volna az autót. Nem ütötte meg, bár néhány másodpercre ökölbe szorult a keze, és megkeményedett az állkapcsa.

– Add vissza a könyvet.

A férfi a földre dobta a nyugtákat, és megpróbálta azt állítani, hogy csak a hivatalos dokumentumokat próbálja megvédeni. Castañeda emlékeztette, hogy a papírok Tomáséi, és megparancsolta a városi sofőrnek, hogy várjon. Ezután magához vette az állítólagos végrendeletet, Elisa üzenetét és a nyugtákat.

„Ma egyetlen gyerek sem fogja elhagyni ezt a házat” – jelentette ki. „De 48 órán belül be kell mutatnia az eredeti okiratot. Ha nem jelenik meg, a bírónak a rendelkezésünkre álló információk alapján kell döntenie.”

Leonor elhajtott, fenyegetéseket szórva. Inés mozdulatlan maradt, amíg az autó el nem tűnt a fenyőfák között. Aztán az apjára nézett.

– Elköltötted anyád pénzét a fűrészmalmon?

Tomás térdelt le elé.

„Eladtam két gépet, a lovamat, és szinte az összes fámat azon a télen, hogy kifizessem az orvosokat. Az édesanyád azért halt meg, mert szívbetegsége volt, nem azért, mert hiányunk volt a pénzből. Hamarabb kellett volna szólnom.”

– Leonor néni azt mondta, hogy hagytad szenvedni.

– A nagynénéd hazudott.

Inés sírni kezdett. Ana odament, de először hagyta, hogy Tomás megölelje a lányát. Mateo is csatlakozott hozzájuk, bár nem teljesen értette a történteket. Ana a sebesült családra nézett, és rájött, hogy a segítségnyújtás nem mindig jelenti azt, hogy a középpontba kell kerülni; néha azt is jelenti, hogy nyitva kell tartani az ajtót, hogy mások megtalálhassák egymást.

Amikor a gyerekek elaludtak, a felnőttek kiterítették a dokumentumokat az asztalra. Elisa mondata mintha rejtett jelentést hordozott volna: „Az igazi írás az, ahol betartjuk az ígéreteinket.”

Tomás felidézte, hogy Elisával Santiago Papasquiaróban írták alá a házassági anyakönyvi kivonatukat. A szertartás után egy másolatot a közjegyző hivatalának széfjében tartottak, mert a plébánia levéltára minden évszakban elárasztotta a telet.