„A hasa teljesen hashártyás, és tele van vérrel” – parancsolta Dr. Hayes. „Kérjük, hívja a műtőt! Öt perccel ezelőtt elő kell készíteni egy műtőt. Akasszon fel két egység O-negatívot, és nyomja be gyorsan!”

„Na, várjunk csak egy percet!”

A harsány, felháborodott hang áthasított a sürgősségi osztály kakofóniáján. Eleanor, az anyám, követte a mentősöket a szűk ajtókon át, dizájner bőrtáskáját védekezően szorítva makulátlan, kőszürke ballonkabátjához. Teljesen idegennek tűnt a vér és a pánik közepette, arcán az ismerős, fojtogató csalódottság ült, amit kizárólag az én létezésemnek tartogatott.

– Tényleg sürgősségi műtétre van szüksége? – kérdezte Eleanor, miközben egy infúziós katéterekkel teli ápolónő elé lépett. – Clara jelenleg két független logisztikai szerződés között van. Nincs prémium egészségbiztosítása. Valószínűleg csak egy megrepedt petefészekciszta vagy súlyos kiszáradás a baja. Hihetetlenül alacsony a fájdalomtűrése, és régóta drámai anamnézise.

Dr. Hayes még csak pislogni sem mert. Egész testével anyám felé fordult, szeme sötét, visszafogott dühtől lángolt. „Asszonyom, a lánya belső szervei jelenleg oxigénhiányban szenvednek. Egy megrepedt artériából vérzik el. Nem érdekel a biztosítása. Jöjjön ki a traumaosztályomról!”

– Szükségem van a személyes holmijaira – erősködött Eleanor, és közelebb lépett a rozsdamentes acél kocsihoz, ahová a nővér gondatlanul dobta a roncsba rongyolt, vérfoltos zöld kabátomat.

A szívem a mellkasomban vert, a tiszta, szűretlen rettegés sugara áttörte a fizikai gyötrelmem ködét. Ne. Kérlek, ne.

„Elveszítjük a szisztolés vérnyomását!” – kiáltotta a főnővér, miközben tekintete az ágyam felett világító telemetriai képernyőre szegeződött.

Hirtelen egy magas hangú, elnyújtott és rémisztő hang hasított át a szobán. A monitoron látható szaggatott zöld vonalak egyetlen, pusztító vízszintes csíkká lapultak.

Hideg, nehéz csend borult a mellkasomra. Nem kaptam levegőt. A kínzó fájdalom eltűnt, helyét egy abszolút, rémisztő zsibbadás vette át. Egy sötét, jeges ürességben lebegtem, csapdába esve egy gyenge edényben, amely már nem tudta fenntartani a lelkemet.

„Szívmegállás! Kódot használ! Azonnal kezdje el a kompressziót! Töltse fel a lapátokat kétszázra!”

A szemeim milliméter töredékére résnyire tágra nyíltak, idegrendszerem hirtelen leállása miatt megdermedtek. És ezen az apró, homályos látómezőn keresztül, miközben egy nővér felmászott az ágyamra, összekulcsolta a kezét, és brutálisan szétzúzni kezdte a szegycsontomat, megláttam annak a nőnek az igazi arcát, aki életet adott nekem.

Eleanor nem nézett a halálomat kiabáló monitorra. Nem nézett szürke, élettelen arcomra. Egyetlen könnycseppet sem hullatott, egyetlen imát sem mondott.

Miközben a traumatológusok kétségbeesett, véres háborút vívtak leállt szívem újraindításáért, anyám csendben átnyúlt manikűrözött kezével a fémkocsi fölé. Ujjai a kabátom szakadt belső bélésébe értek. Én pedig, néma holttestembe zárva, néztem, ahogy előhúzza a vastag, átlátszó ragasztószalaggal lezárt banki borítékot.

Fél másodpercre megállt, hogy ellenőrizze a boríték súlyát. Szemében hideg, kiszámított és szörnyű megkönnyebbülés csillogott. Aztán egy gyakorlott csuklómozdulattal egyenesen a Prada kézitáskája mélyére csúsztatta életem összes megtakarított pénzét, és becsukta.

– Tiszta! – kiáltotta Dr. Hayes, és hátralépett.

Az áramütés úgy érte a mellkasomat, mint egy elszabadult tehervonat. A gerincem hevesen ívbe csapódott a fémasztalnak, a nyers feszültség gyötrő lökése átszakította a bordáimat. Ahogy a szívem hevesen csapódott vissza egy őrült, egyenetlen ritmusba, visszarántva az élők földjére, a sötétség szökőárként rohant fel, teljesen a mélybe húzva. De ahogy elvesztettem az eszméletemet, egy új, szörnyű felismerés rögzült az elmémben.

Túléltem a szívrohamot, de az igazi rémálom csak arra várt, hogy felébredjek.

III. fejezet: A kihallgatott árulás

A nagyobb érműtét utáni felébredés nem egyik pillanatról a másikra történik. Lassú, brutális és fojtogató kúszás hideg beton és szilánkos üvegrétegek között.

Évszázadoknak tűnő, súlyos, gyógyszer okozta pokoli állapotban sodródtam. Mire végre sikerült szétnyitnom a szemhéjamat, a sürgősségi osztály vakító, kaotikus fényei eltűntek. Helyüket a sebészeti intenzív osztály halk, ritmikus zümmögése vette át.

Egy vastag, függőleges sebészeti tűzőkapocs-sor égette a gyomrom közepén a szegycsontomtól a köldökömig terjedő tűzcsíkot. A torkomat mintha az endotracheális tubusból származó drótgyapottal súrolták volna, a karjaimat pedig egy tucat kusza drót és átlátszó folyadékvezeték kötözte össze. De lélegzettem. A monitor folyamatos sípoló-bíp-bíp hangja megerősítette, hogy még mindig a földhöz vagyok kötve.

Nehéz, meleg súly nehezedett a bal kezemre. Lassan a merev kórházi párnára fordítottam a fejem, minden izmom tiltakozva visított.

Liam, Chloe vőlegénye, a műanyag látogatói székben ült.

Előregörnyedt, arcát mélyen a kezébe temette. Ropogósra szabott, vászonöltönye – amelyet a helyszíni próbán is viselt – gyűrött, kócos volt. Sötét haja kaotikus volt, szeme alatti bőrét pedig mély, lila árnyékok tarkították a kimerültségtől. Úgy nézett ki, mintha napok óta nem aludt volna.

– Liam? – sikerült kinyögnöm. Száraz, törött hangon beszéltem, alig zavarva meg a szoba csendjét.

A feje azonnal felkapta. Mély megkönnyebbülés hulláma öntötte el kimerült, jóképű arcát, de szinte azonnal elnyomta a gyötrő, fojtogató szégyen kifejezése.

– Clara – lehelte, miközben gyorsan felállt, de tisztelettudóan távol tartotta a kezét összetört testemtől. – Hála Istennek. Ne próbálj megmozdulni. Csak feküdj mozdulatlanul.

„Mi… mi történt velem?”

– Megrepedt lépartéria – mondta halkan, és székét egy hüvelykkel közelebb húzta az ágy korlátjához. – Dr. Hayes azt mondta, hogy a testében lévő vér közel felét elveszítette, és a hasüregbe került. Kódot írt a traumaosztály asztalán. Clara, majdnem két teljes percig nem volt jelen.