– Engedd fel őket! – suttogtam, és kinyitottam a szemem. A hangom rekedtes volt, de hideg, törhetetlen acél csengett benne, amiről nem is tudtam, hogy birtoklom.
Mindkét férfi úgy bámult rám, mintha nyelveken szóltam volna.
– Clara, egyáltalán nem – tiltakozott Liam, közelebb lépve. – Épp most ested át egy súlyos érműtéten. Sem fizikai, sem érzelmi állapotban nem vagy ahhoz, hogy ezekkel a keselyűkkel foglalkozz. Én kimegyek, kihívom a rendőrséget, és elintézem őket…
– Azt mondtam, engedjük fel őket – ismételtem, miközben egy centivel a párnáknak nyomtam magam, ügyet sem vetve a sebészeti tűzőgép égető érzésére. – Dr. Hayes, hozza be az anyámat és az ügyvédjét ebbe a szobába. És kérem, a saját védelmem érdekében nyomja meg a felvétel gombot a klinikai tabletjén, mielőtt belépnek az ajtón.
Dr. Hayes hosszan, némán tanulmányozta az arcomat, leolvasva a szememből a teljes elszántságot. Egyetlen, kurtán biccentett, megkopogtatta a tabletje képernyőjét, és kiment a szobából.
Öt perccel később az intenzív osztály ajtajai mechanikus sziszegéssel félrenyíltak.
Eleanor belépett, felszegett állal, egy sikkes, ősz hajú ügyvédnő mellett, aki túlságosan is kényelmesen érezte magát egy intenzív osztályon. Chloe néhány lépéssel mögöttük követte őket. A nővérem arca feldagadt, szeme vörös és duzzadt – nem a halálközeli élményem miatti gyásztól, hanem attól a dühös, megalázó felismeréstől, hogy az előkelő társasági meséje épp most füstbe ment.
Eleanor megállt az ágyam lábánál. Teátrális, anyai bánatot erőltetett az arcára, amitől összeállt a gyomorsav a torkomban. Szándékosan kerülte Liamre nézést, aki mereven állt az ablaknál, fenyegetően.
– Clara, édes drágám – gügyögte Eleanor, hangja mesterséges együttérzéstől csöpögött. – Teljesen lehetetlen anyagi helyzetben vagyunk. Az orvosi számlák ebből a… epizódból… teljesen tönkretesznek. Konzultáltunk Mr. Vance-szel, és családként mindannyian egyetértünk abban, hogy a komfortos ellátásba való áthelyezésed a legméltóságteljesebb út előre…
– Kényelmes ellátás – szakítottam félbe. A hangomban lévő rekedtség olyan volt, mintha acélt vonszolnék a betonon. – Úgy érted, hogy kikapcsolom a monitorokat, hogy csendben meghaljak, és megspóroljam neked a levonható összeget?
– Pont ezt akarnád! – csattant fel Chloe, és előlépett anyánk mögül. – Mindig is olyan fájdalmasan önző voltál a pénzzel, Clara! Inkább csődbe vinnéd az egész családunkat egy héttel az intenzív osztályon, mint hogy elfogadd, hogy a tested cserbenhagy!
– A testem tökéletesen gyógyul – mondtam, és tekintetemet anyám tökéletesen sminkelt szemébe szegeztem. – Eleanor, miközben a nővérek újraélesztést végeztek rajtam, kiloptad a borítékot a kabátomból. Láttalak.
Eleanor arca olyan gyorsan kifutott a vérből, hogy úgy nézett ki, mint egy szellem. Az ügyvéd kényelmetlenül megmozdult, és bőr aktatáskáját szorongatta.
– Én… én egyáltalán nem értem, miről beszélsz – dadogta Eleanor, és a torkához kapott. – A vérveszteségtől hallucináltál. Jogilag halott voltál.
– És az orvosi meghatalmazás? – kérdeztem halkan, és az ügyvéd kezében lévő papírok felé biccentettem. – Hallucináltam egy jogi dokumentum aláírása közben, miközben felvágták a mellkasomat, és egy műanyag csövön keresztül lélegztem?
Dr. Hayes előrelépett, karba fonta a karját a mellkasa előtt, a tablet minden szót rögzített. „Már értesítettem a kórház belső jogi osztályát, Mrs. Sterling. Súlyos bűncselekménynek minősül ebben az államban orvosi utasítást hamisítani, hogy szándékosan felgyorsítsa egy beteg halálát a vagyonának biztosítása érdekében. Ha nem fordulnak meg és nem hagyják el azonnal a kórházat, a biztonságiak fogva tartják önöket, amíg a hatóságok meg nem érkeznek.”
– Semmi bizonyítékod sincs! – sziszegte Eleanor, miközben csiszolt, vidéki klubszerű külseje végre kétségbeesett, vad és csúnya vonássá változott. – Azt a pénzt Chloénak ígérték! A miénk! Tönkretetted az egész életét, hogy áldozatot játszhass!
– Kifelé! – parancsoltam, miközben a mellettem lévő szívmonitor egyenletes, erőteljes és diadalmas ritmusban sípolt. – Ha bármelyikőtök még egyszer a közelembe jön, gondoskodom róla, hogy nyomorúságos életetek hátralévő részét büntetőeljárással töltsétek egy tárgyalóteremben.
Eleanor a hajthatatlan sebészre nézett, majd Liam jeges tekintetére, végül pedig a szememben égő, megalkuvást nem ismerő elszántságra. Végre egy falba ütközött, amelyen nem tudott manipulálni vagy erőszakkal áttörni.
Megfordult drága sarkán, és kirohant a szobából, Chloe pedig némán, megalázottan, vereséget szenvedve követte.
De ahogy néztem, ahogy a nehéz ajtók bezárulnak mögöttük, és az adrenalin mély, kimerítő fájdalommá halványul, tudtam, hogy egy sebesült állat mindig utoljára lecsap. Ez még nem volt vége. Még nem.
V. fejezet: Az utolsó elszámolás
Három héttel később a műtét éles, gyötrő fizikai fájdalma végre tompa, kezelhető fájdalommá enyhült. Hivatalosan is lábadozom a saját lakásom csendes menedékében – egy szerény, huzatos, harmadik emeleti lakásban a városban, mérföldekre a gondozott gyeptől és a Sterling Country Club mérgező suttogásától.
A legjobb barátnőm, Riley, egykori harcorvos, akinek a civilek ostobaságaihoz semmi türelme nem volt, a kopott bőrkanapémon ült. Aprólékosan rendezgette az orvosi számláimat, míg én a konyhaszigeten ültem, lassan kortyolgattam egy bögre feketekávét, és élveztem a fájdalommentes mély lélegzetvétel egyszerű csodáját.
Hirtelen egy nehéz, agresszív dörömbölés rázta meg a bejárati ajtót, megremegtetve az olcsó rézzsanérokat.
Riley azonnal felállt, testtartása ellazultból egy edzett, védekező állásba váltott. Halkan az ajtóhoz sétált, bekukucskált a kukucskálón, és halkan, humortalanul füttyentett.
