A traumaosztály emléke úgy hasított belém, mint egy fizikai ütés az állkapocsba. A lapos vonal fülsiketítő hangja. A nővér rémisztő súlya a mellkasomon. Az adagolók. És aztán… anyám kezének a képe, ahogy a vászonkabátom szakadt bélésébe nyúl.
– A kabátom… – pánikoltam, a pulzusom azonnal felgyorsult a mellettem világító monitoron, a gép pedig egy riasztót ciripelt. Megpróbáltam felülni, de a hasamban lévő kapcsok úgy vágtak a húsomba, mint a forró fogak. – Liam, a boríték… a pénz a helyszínre… az anyám…
– Tudom – vágott közbe Liam, és hangja veszélyes, jeges suttogássá halkult, amitől megdermedt a szoba. Kinyújtotta a kezét, és gyengéden rátette remegő ujjaimra. – Clara, én mindent tudok.
Nehézkesen hátradőlt a székben, remegő kezével végigsimított kócos haján, és a padló steril fehér csempéit bámulta, mintha egy gyilkosság leírására keresné a szavakat.
– Kedd délután kétségbeesett telefonhívást kaptam Eleanortól – kezdte Liam, brit akcentusa erősen visszafojtott érzelmektől csengett. – Azt mondta, hogy enyhe szédülést kaptál, mert nem reggeliztél, és hogy ügyetlenül leejtetted és tönkretetted a kristály asztaldíszeket. Azt mondta, hogy találkozzam velük a kórházban, csak hogy „fenntartsuk a látszatot”. Egyenesen ide vezettem.
Felnézett rám, szeme a teljes, mély undor könnyeivel csillogott.
„De amikor leszálltam a liftből a sebészeti váróban, nem Eleanort láttam meg azonnal. Chloét láttam. A folyosó végén lévő automaták közelében járkált fel-alá. A mobilján volt.” Liam állkapcsa annyira összeszorult, hogy azt hittem, eltörik a csontja. „Clara… nem sírt. Nem a nővérektől kérdezte a műtéteddel kapcsolatos híreket. Egy vagyonkezelési ügyvéddel beszélt.”
Hideg, nehéz zsibbadás kezdett telepedni a mellkasomra, megfagyasztva az ereimben a vért.
– Egy betonoszlop mögött álltam, és hallgattam a nőt, akit feleségül kellett volna vennem – suttogta Liam, a rémület frissen és rekedten csengett a torkában. – Hallgattam, ahogy megkérdezi az ügyvédet, hogy milyen gyorsan tudják befagyasztani a személyes bankszámláidat és hozzáférni a fizikai vagyonodhoz, ha meghalsz a műtőasztalon. Azt mondta, idézem: „A helyszínnek holnap délig szüksége van a huszonháromezerre, és ha a nővérem feladja, a hagyatéki bíróság hónapokra kizár minket a pénzéből. Ma kell biztosítanunk a pénzt.”
Az intenzív osztályon a csend hatalmasnak és abszolútnak tűnt. Egész életemben a saját hátamat törtem, hogy bebizonyítsam, méltó vagyok egy helyre a családom asztalánál, és végül csak kiszámolták az örökösödési adót a holttestem után, hogy kifizethessék a bulit.
„Mit tettél?” – suttogtam, miközben végre feltörtek a könnyeim, és végiggördültek a halántékomon.
– Odamentem hozzá – mondta Liam kifejezéstelen arccal, sötét elégedettséggel a hangjában. – Levettem az ujjáról az eljegyzési gyűrűt, odaadtam neki, és közöltem vele, hogy az esküvő végleg elmarad. Felhívtam a szüleimet Bostonban, és megkértem őket, hogy tegyék le a gépet. Aztán lejöttem ide, hogy veled üljek, és megbizonyosodjak róla, hogy nem egyedül ébredsz fel.
Mielőtt még felfoghattam volna, milyen nagy áldozatot hozott, az intenzív osztály nehéz, dupla ajtaja sziszegve kitárult.
Dr. Hayes lépett be a szobába, fehér köpenyében lobogó lobogó lobogóval. Arcára a tiszta szakmai felháborodás komor, dühös maszkja ült. Ellenőrizte a monitoraimon lévő adatokat, mielőtt komoran Liamre nézett, majd rám.
– Clara – mondta Dr. Hayes feszült és rekedt hangon. – Az életfunkcióid szépen stabilizálódnak, de van egy súlyos, azonnali problémánk a szobán kívül. Az édesanyád visszatért a kórházba, és nem egyedül jött.
IV. fejezet: A hamisított aláírás
A traumatológusra meredtem, a szavak nehézkesen lebegtek az intenzív osztály steril, kondicionált levegőjében. Az agyam, amely még mindig lomha volt a bőséges narkotikumoktól, küszködött, hogy feldolgozza a kibontakozóban lévő merészséget.
– Hogy érted azt, hogy nem egyedül jött? – kérdezte Liam, felállva, széles vállával védekezően kiegyenesedve az ajtó és az ágyam között.
– Eleanor jelenleg az adminisztratív pultnál ül ezen az emeleten – gúnyolódott Dr. Hayes, csípőre tett kézzel. – Magával hozott egy ügyvédet. Egy meglehetősen agresszív vállalati pereskedőt. Agresszívan terjeszt egy jogi dokumentumot a kórházi ombudsmanunk előtt.
Teljesen meghűlt a vér a vérben. A szívmonitorom egyenletes ritmusa megszakadt. „Milyen dokumentum, Dr. Hayes?”
– Orvosi meghatalmazás és átfogó újraélesztési tilalom – mondta Dr. Hayes, hangja feszült volt a visszafogott, robbanékony dühtől. – Az édesanyád azt követeli, hogy azonnal függesszük fel az összes költséges műtét utáni ellátást, beleértve az intravénás antibiotikumokat, a vérátömlesztéseket és a szívmonitorozást. Azt állítja, hogy te kifejezetten megmondtad neki, hogy nem akarsz „anyagi terhet” jelenteni a családnak, és hogy neki van a végső jogi felhatalmazása arra, hogy megakadályozza a felépülésedet.
Liam egy káromkodásra emlékeztető lélegzetet vett. – Az aláírás azon a meghatalmazáson. Mikorra van pontosan dátumozva?
– Pontosan ez a csapda – felelte Dr. Hayes, és összehúzta a szemét. – A dokumentum keltezése és közjegyzői hitelesítése kedd délután 2 óra. Pontosan akkor, amikor Clara erős altatásban volt, teljesen intubálva, mellkasa felrepedt a műtőasztalomon. Ez egy égbekiáltó, hanyagul kivitelezett hamisítvány. Azzal fenyegetőznek, hogy beperlik a kórházat orvosi bántalmazásért, ha nem teszek eleget az ellátás megszüntetésére vonatkozó utasításoknak egy órán belül.
Lehunytam a szemem. Kapzsiságuk puszta, rémisztő súlya úgy nehezedett a mellkasomra, mint egy fizikai kő. Anyám már nem csak a pénzemet próbálta ellopni. Aktívan, legálisan próbálta megszervezni a halálomat, hogy elkerülje egy már nem létező esküvő lemondási díjának kifizetését.
