„Félek az erődtől” – mondta, miközben az ágyban feküdt. A férfi válasza aznap este mindent megváltoztatott.
1900-ban Chiapas egyik kávétermő vidékén mindenki Lucía Figueroa és Don Damián Alcántara esküvőjéről beszélt.
A szertartást a Santa Rita kápolnában tartották, zöld hegyek, kávéültetvények és alacsonyan lógó felhők ölelésében. Lucía 22 éves volt, és egy egyszerű csipkeruhát viselt, amelyet az édesanyja választott. Mellette Damián kőtoronyra hasonlított. Magas, széles vállú, 35 éves férfi volt, akit évekig tartó munka sújtott a nap alatt. Kezei átölelhették volna Lucía derekát, komoly arckifejezése pedig számtalan pletykát váltott ki a helyiek körében.
Azt mondták, képes volt felemelni egy borjút, meghajlítani egy patkót, és átsétálni a viharon anélkül, hogy fedezékbe kellett volna vonulnia. Azt is mondták róla, hogy hideg ember volt, képtelen gyengédséget érezni.
Lucia nem tudta, mit higgyen. Aznap előtte csak háromszor látta.
Apja, Don Alberto Figueroa, levelek, kölcsönök és földjei rossz kezelése miatt adósságokat halmozott fel. Hogy megakadályozza a családi birtok elkobzását, alkut kötött Damiánnal. Montebello tulajdonosa kifizeti az összes adósságot, cserébe pedig megkapja Lucía kezét és egy földdarabot, amely összeköti a birtokaikat.
Ez egy üzleti megállapodás volt. Semmi több.
Lucía nem gyűlölte Damiánt. Nem gyűlölhetett egy férfit, akit alig ismert. De félt. Félt a méretétől, a hallgatásától és az éjszakától, amit vele kell töltenie.
Amikor a pap kimondta az utolsó szavakat, Lucia szorosan ölelte gyöngyház rózsafüzérét. Ahogy elérkezett a csók pillanata, a világ mintha meghajolt volna a lába alatt.
Damian lassan felemelte felesége fátylát. Sötét, pörkölt kávébab színű szemei nem árulkodtak a keménységről. Meglepő gyengédséggel simogatta meg Lucia arcát, és egy rövid csókot lehelt az ajkaira.
Aztán félreállt.
– Bemutatom a feleségemet, Lucía Alcántarát.
Mély hangja volt, mint a hegyekből leereszkedő mennydörgés.
A Figueroa-házban tartott ünnepség rövid volt. A szomszédok kíváncsian figyelték a párt, képtelenek voltak levenni tekintetüket a finom termetű fiatal nő és a hatalmas kávétermesztő közötti ellentétről.
Lucia édesanyja sírt a búcsú alatt. Clara, 17 éves húga, szorosan kapaszkodott belé, és nem akarta elengedni. Don Alberto alig ért hozzá a vállához, mielőtt elnézett volna, szégyellve magát, hogy átadta a lányát, hogy megmentse magát a saját hibáitól.
Damian a hintónál várt.
Amikor Lucía lement a lépcsőn, a férfi kezet nyújtott neki. A fiatal nő apró tenyere eltűnt az övében.
Az út Montebellóba két órán át tartott. Először egyikük sem szólt semmit. A Figueroa család szárazföldjeit kávéültetvényekkel, árnyékot adó fákkal és nedves utakkal borított dombok váltották fel.
Lucía az ablaknál maradt, és igyekezett a lehető legnagyobb távolságot tartani. Valahányszor a hintó áthajtott egy kövön, a válla Damián karjához súrlódott.
– Fázol.
Lucia a fejét rázta, pedig remegett.
Damian nem erősködött. Levette vastag gyapjúkabátját, és a vállára terítette. A ruhadarab még mindig föld, dohány és bőr illatát árasztotta.
– Nem akarom, hogy az első napon, amikor hazaérsz, megbetegedj.
Lucia összeszorította az ajkait.
– Az én házamba?
– A házunkhoz – felelte.
Amikor megérkeztek, a hacienda fényei egy domb tetején ragyogtak. A főépület kétszintes, fehér oszlopokkal és egy széles terasszal rendelkezett, ahonnan kilátás nyílt a kávéültetvényekre.
Egy idős nő várta őket a bejáratnál. Ősz haja szigorú kontyba volt hátrakötve, és tekintete bármilyen hazugságot leleplezhetett.
– Üdvözlöm, Damian főnök. Üdvözlöm, Alcantara asszony.
– Ő Doña Elvira – magyarázta Damián. – Gyerekkorom óta gondoskodik erről a házról.
A Montebello belső tere tágas és elegáns volt. A fapadlók csillogtak az olajlámpák fényében. Nehéz bútorok, családi portrék és egy olyan széles lépcső volt, mintha Damian méretéhez igazították volna.
Vacsora után Damian elkísérte Luciát a hálószobába. A szoba közepén egy faragott faágy állt. A kandallóban tűz égett, a szobalányok pedig egy tálcán kenyeret, sajtot és gyümölcsöt helyeztek el.
Amikor az ajtó becsukódott, Lucia félelemmel teli arcot vágott.
Damian észrevette.
– Lecserélheted a bútorokat, a függönyöket, vagy bármi mást, ami nem tetszik. Ez a szoba a tiéd is.
– Mi van, ha nem akarom megosztani?
A kérdés nehezen jött ki.
Damian néhány másodpercig mozdulatlanul állt.
– Akkor majd az irodában alszom.
Lucia meglepetten felnézett.
– Nem fog haragudni?
– Nem azért vettelek feleségül, hogy fogoly legyél.
Nem tudta, mit válaszoljon.
Damian csak azért lépett oda hozzá, hogy segítsen begombolni a ruhája hátulját. Hatalmas ujjai voltak, de óvatosan mozogtak. Amint befejezte, hátralépett.
– Pihenj. Ma este nem kell semmit adnod nekem.
Fogott egy takarót és kiment a szobából.
Lucía az ágy mellett maradt, és hallgatta a férfi távolodó lépteit a folyosón. Követelésekre, haragra vagy megvetésre számított. Nem tiszteletre.
Azon az éjszakán egyedül aludt.
Másnap reggel Damiant a teraszon találta, amint kávét iszik, miközben az első munkásbrigádok érkezését figyeli. Amikor meglátta, felállt.
– Jó reggelt, Lúcia!
-Jó reggelt.
Felszolgált neki egy csészével.
– Azt szeretném, ha megismernéd Montebellót. Nem mint kötelezettségből kapott ingatlant, hanem mint azt a helyet, ahol élni fogsz.
A délelőtt folyamán bejárták a kávészárító területeket, az istállókat és a malmot. Damian név szerint üdvözölte az egyes munkásokat. Kérdezett a betegek felől, ellenőrizte a béreket, és elintézte, hogy a családok kapjanak kukoricát, mielőtt megérkezik az eső.
