Lucía kezdte megérteni, hogy a férje nem kegyetlen ember. Tartózkodó volt, mivel több mint 200 család felelősségét cipelte a vállán.

– Sokan vadembernek tartanak – mondta, miközben felfelé lovagoltak a dombon. – De egy farmtulajdonos nem hagyhatja fel a kötelességeivel minden alkalommal, amikor fél.

Lúcia ránézett.

– Félsz?

Damiannak eltartott egy ideig, mire válaszolt.

– Többet, mint képzeled.

Apránként a köztük lévő távolság kezdett eltűnni. Lucía rendet tett a kamrában, javított a munkások étrendjén, és egy elhagyatott teraszt rózsa- és jázminkertté alakított. Damián elkezdte kikérni a tanácsát, mielőtt döntést hozott volna.

Éjszaka órákig beszélgettek. Bevallotta neki, hogy iskolát akar építeni a parasztok gyermekeinek. A nő mesélt neki a könyveiről, a nővéréről, Claráról, és arról a vágyáról, hogy családja ne éljen tovább hitelezők fenyegetése alatt.

Egyik délután, miközben dokumentumokat keresett a könyvtárban, Lucía egy kis faládát talált az íróasztal belsejében elrejtve. A zár nyitva volt.

Több levél és egy büszke arckifejezésű fiatal nő portréja volt benne. A nő neve Elena volt, és Damian korábbi menyasszonya.

Lucía felolvasott néhány sort. Ezekben Damián könyörgött neki, hogy ne féljen a mérete miatt, hogy soha ne bántsa, és hogy békés életet kívánjon építeni vele.

Elena utolsó levele kegyetlen volt.

„Soha nem tudnék lefeküdni egy olyan férfival, aki úgy néz ki, mint egy szörnyeteg. Keress valakit, aki nem szégyelli a testemet.”

Lucia nehéz szívvel zárta be a mellkasát.

Azon az estén, amikor Damian belépett a szobába, nem rejtőzött el. Odalépett hozzá, és megfogta a kezét.

– Nem vagy szörnyeteg.

Damian csendben figyelte a lányt.

– Te nem tudod, mit beszélsz.

–Tudom én jól. Te vagy az az ember, aki félreállt, hogy ne ijesszen meg. Az az ember, aki anélkül adta nekem a házát, hogy követelte volna a bizalmamat. Az az ember, aki egész családokat etet, pedig senki sem gratulál neki.

Damian szeme könnybe lábadt.

– Lucía…

– Nem félek tőled.

Attól az estétől kezdve a házasságuk megszűnt tranzakció lenni. A szerelem lassan virágzott, beszélgetésekre, tiszteletre és apró gesztusokra épült. Damián soha többé nem járt lehajtott fejjel, és Lucía sem érezte úgy, mintha egy adósságot törlesztettek volna.

De Montebello békéje nem tartott sokáig.

A régió legveszélyesebb emberét Vicente Montenegro-nak hívták. Ő birtokolta a La Frontera tanyát, Damián szomszédja volt, és arról volt ismert, hogy kizsákmányoló szerződésekkel, fenyegetésekkel és hamisított dokumentumokkal tette tönkre a kisgazdákat.

Évekig áhítozott Montebello földjeire, különösen arra a földsávra, amely az ültetvény víztározóját ellenőrizte.

Egy nap Vicente elfogta Lucíát a város főterén.

– Alcántara asszony, milyen szerencsés volt! Gazdag férj és pompás földek hozományként.

– A házasságomhoz semmi közöd.

Vicente elmosolyodott.

„Minden, ami ebben a régióban történik, végül az én dolgom lesz. Mondd meg a férjednek, hogy jobban vigyázzon a vagyonára. Vannak dolgok, amik könnyen eltűnnek.”

Röviddel ezután elkezdődött a szabotázs. Valaki levágta a kerítéseket, és beteg bikákat engedett kiszökni a fiatal kávéültetvények közé. Egy másik csoport elhullott állatokat dobott a víztározóba. Egy héten belül Montebello elvesztette termésének jelentős részét.

Damian megerősítette a megfigyelést.

Aztán levél érkezett Clarától. A fiatal nő azt írta, hogy Vicente gyakran látogatta a Figueroa-házat, és ékszereket adott neki. Arra is utalt, hogy ha a család nem fizeti ki az adósságait, Vicente majd talál módot a megélhetésére.

Damian azonnal a Figueroa-házhoz utazott. Amikor visszatért, az arca megkeményedett.

– Apád kölcsönt vett fel Vicente-től az esküvőnk előtt. A szerződésben elképesztő kamatlábak szerepelnek. Most el akarja venni a földedet, és Clarát fenyegeti.

Lucia érezte, hogy felforr a vér a vérben.

– Hogy tehetett ilyet az apám?

– Féltem, hogy börtönbe kerülök.

– És félelmében a nővéremet annak az embernek a kezére adta.

Másnap Clara porral borított ruhában, könnyes szemmel jelent meg Montebellóban.

„Nem mehetek haza” – mondta. „Vicente megragadta a nyakamat, és azt mondta, elfogad fizetségként, ha nem engedjük el a tartozást.”

Lucia megölelte.

– Soha többé nem leszel egyedül. Itt maradsz.

Damián szobát készített Clarának, és üzenetet küldött a kerület politikai főnökének. Azonban mindenki tudta, hogy Barrera parancsnok, aki a törvény betartatásáért felelt, pénzt kap Vicentétől.

Két nappal később bírósági végzés érkezett a hozományként adott földterület elkobzásáról. A dokumentum kimondta, hogy Don Alberto az esküvő után írta alá a kölcsönt, ezzel Vicente-nek jogi elsőbbséget biztosítva.

Damian Luciával együtt nézte át a dolgozatot.

„Itt van a tanú aláírása” – mondta. „Ademar Hurtado volt bíróé.”

— Ismered őt?

– Apám beszélt róla. Hónapok óta beteg a fővárosban.

Damian ellenőrizte a dátumot.

– Azt írja itt, hogy 4 napja írt alá. Ez lehetetlen.

Remény csillant mindkettőjük szemében.

– Vicente hamisította a dokumentumot – mondta Lucia. – De bizonyítékra lesz szükségünk.

Ugyanazon az éjszakán megkondult egy harang, ami felébresztette az egész birtokot. A fő raktárat lángok borították el.

Damian kiment a munkásokkal, hogy vödröket állítsanak fel. Lucia bezárta Clarát egy biztonságos helyiségbe, de az ablakból egy árnyékot pillantott meg, amint egy petróleumkannával közeledik a gépház felé.

Gondolkodás nélkül felkapott egy nehéz vas gyertyatartót, és lement a hátsó lépcsőn.