Feleséget keresett, aki képes jóllakatni 22 éhező bérest… de a nő végül egy üres füstölőből csinált vagyont.

– Te adtad oda nekik a kulcsot.

„Anyám házát ígérte nekem, amikor megkapta a ranchot. Te már senkire sem hallgattál. Megérkezett az a nő, mindent átvett, és ti mindannyian úgy kezdtétek kezelni, mintha szent lenne.”

Jácinta egy lépést tett előre.

„Nem azért gyűlöltél, mert elvettem tőled valamit. Azért gyűlöltél, mert a nagybátyád engedélye nélkül beindítottam a ranchot.”

– Nem vagy a családunk része.

Esteban mélyebb fájdalommal, mint haraggal nézett Adelára.

„Velem volt, amikor Laureano földjeimet ünnepelted. Etette az embereimet, kockáztatta a megtakarításait, és majdnem meghalt, hogy megmentse, amit felépítettünk. Ő a családom, mert ő választotta. Te eladtad a tiédet egy házért.”

Adela egy székre rogyott.

Ezután bevallotta, hogy Laureano az íróasztalában őrizte a gyújtogatóknak adott utasításokat és más szabotázsakciókról szóló számlákat. Fizetett egy farmer kútjának megmérgezésére, kerítések kivágására és szarvasmarhák ellopására, hogy több földbirtokost olcsón eladni kényszerítsen.

– Azt mondtad, nem tudtad, hogy meg tudják ölni Jacintát – mutatott rá a parancsnok. – Miért higgyünk neked?

– Mert ezt megtartottam.

Adela előhúzott egy üzenetet a ruhája elől, melyet Laureano írt. Az üzenet arra utasította őket, hogy használják ki azt a tényt, hogy „a testes szakács” egyedül dolgozik, és figyelmeztetett, hogy egyetlen tanú sem hagyhatja el az épületet. Adela azt állította, hogy ellopta az üzenetet, miután túl későn jött rá, hogy mit tervez a nagybátyja.

Nem volt ártatlan. Ambícióból vett részt, de a dokumentum megerősítette, hogy Laureano tisztában volt a kockázattal, és Jacinta halálát akarta.

A vidéki rendőrség a helyi bíró engedélyével házkutatást tartott a házban. Megtalálták a fizetési jegyzéket, La Candelaria térképét és a megszökött férfiaknak címzett leveleket. Olyan dokumentumokat is találtak, amelyek bizonyítják a kölcsönök manipulálását az üzleten keresztül, és a jogosulatlan kamatok felszámítását.

Laureanót még aznap délután letartóztatták, amikor visszatért Chihuahuából. Először tagadta, hogy ismerte volna Rosendót. Aztán azt állította, hogy Adela szervezett mindent. Végül megpróbálta megvesztegetni a parancsnokot.

– Én vagyok a leghatalmasabb ember ebben a régióban – tiltakozott. – Nem börtönözhetsz be egy szakács és néhány mezőgazdasági munkás szava alapján.

Jacinta felemelte bekötözött kezét.

– Ezek az égési sérülések szavakkal leírhatatlanok.

Laureano Estebanra nézett.

– Én az anyád testvére vagyok. Megengednéd, hogy egy postán érkezett nő elpusztítsa a saját húsodat és véredet?

– Anyám azt tanította nekem, hogy a vér nem tisztítja le a gyávaságot – felelte Esteban. – Megszűntél a nagybátyám lenni, amikor elrendelted, hogy élve máglyára vessem a feleségemet.

A nyomozást a chihuahua-i kerületi bíróságra utalták. Laureano nem egyik napról a másikra veszítette el a vagyonát, és puszta pletykák alapján sem ítélték el. Hónapokon át munkások, kereskedők, farmerek és bankalkalmazottak tettek vallomásokat. A szakértők összehasonlították a kézírását a talált utalványokkal. Rosendo azonosította a közvetítőt, akitől a pénzt kapta, és a férfi megerősítette, hogy közvetlen utasításokra cselekedett.

Adela beleegyezett, hogy tanúskodni fog a büntetés enyhítéséért cserébe. Kilenc hónapot töltött börtönben az ügyben való részvétele miatt, és elvesztette a jogát az ígért házhoz. Esteban soha nem látogatta meg. Jacinta sem kért tőle bocsánatot.

Ahogy a folyamat előrehaladt, La Candelariának egy sürgetőbb problémával kellett szembenéznie: a jelzáloghitel 18 napon belül esedékessé vált.

Laureano arra számított, hogy ügyvédei megtartják a váltót és érvényesítik a lefoglalást, még akkor is, ha börtönben van. Jacinta azonban már a tűzvész előtt előre látta ezt a lehetőséget. Chihuahuába tett útjai során a kereset egy részét letétbe helyezte Eusebio Terrazas közjegyzőnél, és megkérte, hogy vizsgálja felül a szerződés minden egyes záradékát.

Laureano eltitkolt, elképesztően magas felárakat számolt fel, de a jogos tőkét idő előtt értékesíteni lehetett. Jacinta és Esteban összeadták a füstölőből származó profitot, valamint a 22 munkás önkéntes hozzájárulásait, akik inkább befektettek, mintsem hogy újra éhezzenek.

A fizetési határidő napján a teljes összeggel a bíróságra mentek.

Laureano képviselője megtagadta a fogadását.

– Don Laureano nem fogad el pénzt egy nő által vezetett cégtől.

A közjegyző letétbe helyezte az összeget.

– Akkor a bíróság elfogadja számára.

A jelzálogot kifizették. A 22 férfi az épület előtt várakozott, amíg Esteban ki nem jött a zálogjogoktól mentes tulajdoni lappal. Severiano a levegőbe dobta a kalapját. Mateo nyíltan sírt. Jacinta mozdulatlan maradt, mintha még mindig nem bízna a boldogságban.

Esteban átadta neki a dokumentumot.

– A fele az övé.

– Abban állapodtunk meg, hogy a befektetésemet bejegyzik, nem abban, hogy ön adja nekem a földet.

–Ez nem ajándék. Nélküled nem maradna föld, amit feloszthatnánk.

Jacinta óvatosan fogta az írást, nehogy megsérüljön a keze. Egész életében mások azt hitték, hogy egy hozzá hasonló nőnek hálásnak kell lennie minden olyan sarokért, ahol megtűrik. Most először valaki nem menedéket, hanem legitim helyet kínált neki maga mellett.

„Akkor olyasmit építünk, amit senki sem veszíthet el egyedül” – mondta.

Megalapítottak egy vállalatot. Esteban és Jacinta megtartották a többségi részesedést, de a részvényeket a 22 munkás között szolgálati idejük és felelősségi körük szerint osztották szét. Severiano kezelte az állatállományt; Mateo kapta a kereskedelmi útvonalak felügyeletét. Senki sem dolgozott többé kizárólag élelemért és üres ígéretekért.