1. RÉSZ
A fiú inkább összeesett az éhségtől, mintsem hogy ételt kérjen, és Elena Roblesnek alig sikerült a tanya kerítése előtt tartania.

Tobias 12 éves volt, ajkai fehérek, térdei remegtek. Mellette a 6 éves Clara anyja ruhájába kapaszkodott, miközben üres gyomrát itatta. A kerítés mögött egy széles vállú férfi letette a vödrét az itatóvályú mellé, és gyanakodva figyelte őket.

—Mateo Ríos.

– Elena Robles. A faluban azt mondták, hogy otthon segítségre lehet szüksége.

Mateo tekintete Elena fáradt arcáról a lába mellé helyezett csomagra vándorolt. Egyetlen takarót, néhány foltozott ruhát tartalmazott, és semmi mást.

– Nem veszek fel olyan embereket, akik jótékonyságot keresnek.

„Jó, mert nem azért jöttem ide, hogy ezt kérjem. Tudok főzni, varrni, bánni a készletekkel, csirkéket gondozni, és azt is, hogy egy kiló bab tovább tartson, mint el tudod képzelni. A gyerekeim ésszerű keretek között dolgoznak. Szükségünk van fedélre a fejünk felett, és neked szükséged van valakire, aki megakadályozza, hogy ez a ház teljesen összeomoljon.”

Mateo ránézett a kúriára. Az egyik spalettája ferdén lógott, a kandalló pedig hetek óta nem működött.

– Mikor ettél utoljára?

Tobias összeszorította az állkapcsát.

– Tegnap – válaszolta Elena.

Mateo kinyitotta a kaput.

– Segíts fenntartani ezt a helyet. Ha betartod a szavad, soha nem fogsz itt éhezni.

„És meddig maradhatunk?” – kérdezte Tobias.

Az apja, Julián, megígérte, hogy négy napig nem lesz ott. Három hét múlva csak egy adósságokkal teli jegyzetfüzetet adott vissza.

– Amíg becsületesen dolgoznak, ez a ház nem fogja őket kidobni – felelte Mateo.

Elena meghozta a döntést.

– Maradtunk.

A beltérben nem szegénység, hanem gyász szaga terjengett. Egy szürke kendő lógott még mindig a bejáratnál. A függönyök be voltak húzva, és egy széket a falnak fordítva helyeztek el. Mateo elmagyarázta a feladataikat, kukoricalisztet tett az asztalra, és megmutatott nekik két szobát.

Klára úgy érintett meg a tiszta takarót, mintha valami szent dolog lenne.

– Ez tényleg a mi ágyunk?

– Egyelőre – válaszolta Elena.

Azonnal megbánta. Az „egyelőre” – ez volt a mondat, ami mindig megelőzte a búcsúzkodást. Ezért nem csomagolt ki. A csomagot az ajtó közelében hagyta, indulásra készen.

Aznap délután begyújtotta a kályhát, és sűrű atolét készített aszalt almával. Amikor Mateo visszatért, négy tálat talált, és elhunyt felesége székét ismét az asztallal szemben.

– Vissza tudom tenni a helyére – mondta Elena.

Mateo a kendőt nézte.

– Nem. Hagyjuk így.

Tobias végzett először, de megvárta, míg Mateo közelebb hozza az edényt, mielőtt maga is szedett volna. Clara úgy tett, mintha nem nézne az ételre. Mateo észrevette, és szó nélkül tolt felé egy másik tortillát.

Azon az éjszakán Elena ellenőrizte a zárakat, a kamrát, a kéményt és a hordókat. Megtanulta, hogy egy kis repedés is tragédiába torkollhat, ha senki sem figyel oda. Jeges huzatot érzett a nyugati falnál. Aztán nedvességet észlelt a padló közelében, és zümmögő hangot hallott a házon kívülről.

Az északnyugati kerítés remegett, pedig a szél alig mozgatta meg a fenyőfákat.

– Mit bámulsz? – kérdezte Mateo a folyosóról.

—A hely, ahol beköszönt a tele.

Hajnalban Elena régi deszkákkal javította meg a falat. Mateo figyelte a munkáját, és végül egy jobb kalapácsot adott neki.

Később Tobias felfedezett egy ferde oszlopot a legelő közelében. Több szarvasmarha is eltávolodott az istállóhoz vezető mélyedésről.

„Miért nedves még mindig a föld?” – kérdezte Elena.

– Mindig is így volt.

– Ez a válasz nem fogja megakadályozni a víz megfagyását.

Elena vonalakat húzott a földre. A lejtő az esőt az istálló felé terelte, miközben a szél ugyanarról az oldalról csapkodott. A padló túl alacsony volt, és a széna majdnem a falakat érte.

Egy Braulio Ceballos nevű lovas elhaladt mellette, és gúnyolta.

– Most már a szakácsod is méri a szelet?

Máté arca megkeményedett.

– Elena többet tud, mint a konyhámat.

Miközben Braulio elsétált, Mateo elárulta, hogy a férfi már három éve próbálja megvásárolni a patakkal határos földsávot. Ha a szarvasmarhák télen elpusztulnak, Mateónak bármilyen árat el kell fogadnia.

Elena felnézett. A horizonton fémes felhők közeledtek a hegyek fölé. Aztán valami még rosszabbat látott: friss ásónyomokat a pajta lefolyója mellett. Valaki szándékosan eltömítette.

Braulio hangja az út felől hallatszott:

– Amikor lecsap az első vihar, az a tanya az enyém lesz.

Maradnál és harcolnál, vagy megvédenéd a gyerekeidet azzal, hogy elmész? Oszd meg a gondolataidat, és a 2. részt a hozzászólásokban találod.

2. RÉSZ
Elena megmutatta a nyomokat Mateónak, de ő bizonyíték nélkül nem volt hajlandó Brauliot vádolni. Ez lehetett volna provokáció, vagy bármelyik mezőgazdasági munkás nyoma. Elena megfogadta a figyelmeztetését, bár attól a reggeltől kezdve hajnalban és lefekvés előtt ellenőrizte a lefolyót.

Azzal kezdték, hogy száraz deszkákkal 23 centiméterrel megemelték a szénát, folyosókat hagyva a légáramláshoz. Elena azt is kérte, hogy nyissák ki a magas szellőzőnyílásokat.

– Lyukakat akarsz fúrni a pajtámba?

– Meg akarom akadályozni, hogy a nedvesség beszivárogjon.

– Hideg levegő jut be a lyukakon.

– A hideg széna nem veszélyes. A nedves széna igen.

Mateo keresztbe fonta a karját.