A keze Julian vésője után nyúlt. Hónapok óta úgy használta, mintha az erő helyrehozhatná apja megszegett ígéreteit. Már éppen bele akarta verni a szerszámot a fába, de aztán eszébe jutott Mateo hangja.
A gyorsaság nem volt jó ötlet.
Letérdelt, leszedte a jeget a széléről, megtisztította az alsó zsanért, és finoman megkocogtatta a reteszt. Az ajtó kinyílt.
„Itt!” – kiáltotta.
Elena bevonszolta Mateót a házba. Amint fedezékbe értek, a másodlagos akadály egy szakaszán hó kezdett felhalmozódni, elzárva a szarvasmarhák átjáróját. Ha ott hagyják, a folyosó lezárul. Ha pedig anélkül döntik le, hogy megfékeznék a zuhanását, a szarvasmarhák a szél teljes erejét viselik majd.
Mateo megpróbált felkelni.
—Vágd el az északi szakasz alsó kötegelőjeit.
– Tobiasra is rátörhet.
– Nem, ha kifelé húzod a támasztékokat. Láttad a problémát, mielőtt én. Tedd, amit látsz.
Elena egy kést adott a fiának.
—Vágj el 3 kötelet, és amint a deszka leesik, azonnal menj el onnan. Soha ne húzd a tested felé.
Tobias eltűnt a hóban. Elvágta az első kötelet, majd a következőt. Amikor az utolsót is elszakította, a panel lezuhant, és a szél a nyílt terep felé sodorta. Az áramlat irányt váltott, és elsodorta a hótorlaszt a folyosóról.
Mateo vitatkozás vagy további magyarázat kérése nélkül nézett Elenára. Ez már nem egy úr tekintete volt az alkalmazottjára. Olyan valakié, aki mindent a kezébe adott, amit szeretett.
Az istállóban a szarvasmarhák egy sarokban húzódtak össze. Középen Clara állt, és Micaela nyakába kapaszkodott.
„Gyere ide!” – kiáltotta Elena.
– Micaela nem akart felkelni.
Az egyik tehén a kerítésnek lökte a másikat. A belső kapunak ki kellett volna nyílnia, hogy a szarvasmarhák feljuthassanak a karám tetejére, de Clara a szerkezet mellett állt.
– Nyisd ki a kaput, és lépj félre.
A lány a borjúra nézett.
– És Micaela?
– Most mindenkinek ki kell választania a kijáratot.
Clara habozott. Aztán elengedte Micaelát, a kapuhoz rohant, és felemelte a reteszt. A szarvasmarhák előreindultak a megtisztított folyosón. Csak akkor fordította el Clara a fejét, amikor az utolsó állat is elhaladt.
Micaela még mindig állt, remegett, de élt.
– Azt hittem, elhagyom – zokogta.
Elena a mellkasához szorította.
– Annyira szeretted őt, hogy megmenthetted a többieket, mielőtt visszamentél volna érte.
Hangos csattanás rázta meg a pajtát. A fő kerítésoszlop megrepedt. Tobias ért oda először, és megpróbálta a vállával megtartani.
„Tűnj el!” – parancsolta Mateo.
A fiú a repedésre nézett, és egy száraz fadarabot keresett. Julian vésőjével éket faragott, de nem dühből vagy azért, hogy férfi legyen. Megmérte a helyet, kijavította a szöget, és a darabot a tartó alá illesztette.
A posta megállt a mozgásban.
– Biztosítsd a másik oldalt! – mondta Matthew.
Elena kötéllel tekergette a támasztékot, míg Tobias rögzítette az éket. Addig dolgoztak, amíg a kesztyűik meg nem keményedtek a jégtől.
Minden egyes változtatást, amit ezekben a hetekben eszközöltek, kemény próbának vetettek alá. A lefolyó elvezette a vizet az alapoktól. Az emelt padló szárazon tartotta a szénát. A szellőzőnyílások kivezették a nedvességet. A lejtős korlát a havat a mezőre fújta. A Tobias által megjavított kapu minden alkalommal kinyílt, amikor valakinek át kellett mennie rajta.
Semmi sem volt tökéletes, de minden szükségesnek bizonyult.
Hajnal felé a szél elült. Elena segített Mateónak kiszállni. Elvesztettek egy tetőfedő anyagot, két oszlopot és a kerítés egy részét, de a kapuk tiszták voltak. A takarmány még száraz volt. A szarvasmarhák továbbra is a magasabb helyen gyűltek össze, Micaela pedig Clara mellett pihent.
Lódobogás hallatszott az útról. Braulio jelent meg két kimerült munkás kíséretében. Kabátját jég borította, és szokásos arroganciája eltűnt.
„Süllyedt az istállónk. A bejáratot betemette a víz, és a takarmány elázott. Ha nem teszünk valamit, elveszítem a szarvasmarhák felét.”
Mateo a jelzett patkóra nézett, amit a lefolyó mellett találtak.
– Azt is állítod, hogy nem te szabotáltad ezt?
Braulio lesütötte a szemét.
– Küldtem egy munkást, hogy betömje az árkot és meglazítsa a támasztékokat. Rá akartam venni őket, hogy eladják. Megparancsoltam neki, hogy tegye meg a vihar előtt, de nem tudtam, hogy ilyen erős lesz.
Tobias rávetette magát. Elena megragadta a mellkasát, ezzel megállítva őt.
–Megölhette volna Clarát!
– Tudom – felelte Braulio. – Nyilatkozatot fogok tenni a biztosnak. De előbb meg kell mentenem az állatokat.
Elena térdre kényszeríthette volna. Becsukhatta volna a kaput is, és hagyhatta volna, hogy végignézze, ahogy a becsvágya mindent elpusztít. Azonban emlékezett rá, hogy Clara megnyitotta az utat a jószágok előtt, még akkor is, amikor félt Micaelától.
Vannak sérültek?
-Nem.
–Akkor behozunk száraz eledelt, és biztonságos helyen kinyitunk egy kijáratot. Utána felelni fogsz azért, amit tettél.
Braulio tanyáján hó borította az ajtókat, és a tető nyikorgott a súlya alatt. Elena megtiltotta bárkinek, hogy közvetlenül a bejárat előtt ásson, mert egy lezuhanó fémlemez eltemethetné az embert. Elrendelte, hogy először a felső szellőzőnyílásokat nyissák ki, és tisztítsanak meg egy oldalsó folyosót.
Tobias piros jelzőtáblákat helyezett el a farm munkásainak irányítására. Clara otthon maradt, hogy gondoskodjon Mateóról és Micaeláról. Délben Braulio szarvasmarháit kiengedték. A széna egy része rothadt volt, de a Mateo farmjáról hozott takarmány megakadályozta az állatok éhezését.
