„Felolvasná ezt nekem?” – kérdezte a nőtől, akit az egész város őrültnek nevezett; és a nő mindent felolvasott.
Elena Robles 1879 egyik szerdáján érkezett San Jacinto del Pinarba, ugyanazon a napon, amikor az ellátmányt szállító szekér áthaladt a városon, és mindenki talált valami kifogást, hogy a térre merészkedjen.
A posta előtt állt, kezében egy lepecsételt levéllel. Három napja cipelte magánál, mióta leszállt a saltillói postakocsiról. Don Basilio Cárdenasnak, egy kereskedőnek címezték, aki házvezetőnői állást ajánlott neki.
Elena 31 éves volt, egyszerű ruhát viselt, egy bőröndben két váltás ruhával, 4 pesóval és 60 centtel, valamint egy jegyzetekkel teli Bibliával. A Santa Clara hospice-ban tanult meg olvasni, ahol 7 és 16 éves kora között Agueda nővér tanítványaként élt.
Amikor végre összeszedte a bátorságát, hogy belépjen az irodába, egy alacsony, szigorú arcú nő lépett ki elé.
– Te vagy Elena Robles?
– Igen, asszonyom.
– Ramona Cárdenas vagyok, a keresett férfi felesége.
Elena megszorította a levelet.
Doña Ramona szándékosan felemelte a hangját, hogy a szekér körül összegyűlt férfiak hallhassák.
„A férjem munkát ajánlott neki anélkül, hogy megkérdezte volna velem. Már van egy szobalányom, és nincs szükségem egy idegenre, aki a tetőm alatt lakik. Egy tisztességes nő nem utazik át a fél országon egy nős férfi ígéretében bízva.”
A beszélgetések elhaltak. A bejáratot seprő fiú abbahagyta a seprű mozgatását. Elena érezte, hogy minden szem magán van, magyarázatra, könyörgésre vagy valami jelenetre várva.
Nem adott nekik egyet sem.
– Értem – felelte. – Elnézést kérek, ha gondot okoztam.
Gondosan összehajtogatta a levelet, betette a táskájába, majd odament a tér túlsó végében lévő padhoz. Ott leült, bőröndjét az ölében tartva, és a fenyőfák között eltűnő ösvényt nézte.
Nem sírt, amíg valaki láthatta.
Nem tudta, hol fog aludni aznap éjjel, vagy hogyan fog hazafelé jegyet venni. Csak főzni, varrni, könyvelni és szinte bármit olvasni tudott. Ezek értékes készségek voltak, de abban a pillanatban egyik sem tűnt képesnek megmenteni.
Egy férfi a posta faláról látta a megaláztatást. Magas volt, széles vállú, és kopott kalapot viselt. Kezein évekig tartó famegmunkálás nyomai látszottak.
Mateo Salgadónak hívták, és az övé volt a fűrészmalom, amely két mérföldre volt a várostól.
Négy év telt el azóta, hogy felesége, Lucía, lázjárványban meghalt. Azóta egyedül nevelte két gyermekét: a 9 éves Clarát és az 5 éves Nicolást. Az utolsó nő, aki a házában dolgozott, márciusban távozott, megunva a távolságot, a fűrészek zaját és egy özvegyember hallgatását, aki csak akkor szólalt meg, ha feltétlenül szükséges.
Mateo odament a padhoz, bár nem ült le.
– Tud ő főzni?
Elena felnézett.
– Igen. Azt is tudom, hogyan kell foltozni, könyvelni, és már hajnalhasadás előtt dolgozni.
– Két gyermekem van, egy rendetlen házam és egy fűrészmalom, ami miatt egyikre sem marad időm. Fizethetek neked heti négy pesót, plusz ételt és egy szobát.
– Mikor kellene elkezdődnie?
– Most. Ott van a bevásárlókocsim.
Elena fogta a bőröndjét.
– Akkor kezdjük most.
Az út szinte teljesen csendben telt. Mateo elmagyarázta, hogy Clara zárkózott, Nicolás túl sokat kérdezősködik, és hogy a kútszivattyú csak akkor működik, ha a kart balra tolják. Azt is figyelmeztette, hogy a ház messze van a falutól.
Amikor befordultak az utolsó kanyarban, Elena meglátta a folyóparti fűrészmalmot, mögötte pedig egy sötét, négyablakos faházat. A tornác egyik lépcsőfoka meglazult. A gyümölcsöst benőtte a gyom, és a kerítés egy része az út felé dőlt.
Clara megjelent az ajtóban. Apja komoly arckifejezését öltötte magára, és úgy nézett Elenára, mintha azon gondolkodna, hogy vihar-e, vagy csak egy arra járó látogató.
Nicholas sárral a csizmáján és két ággal a kezében futva jött a karámból.
– Maradni fogsz?
-Egy időre.
A fiú elgondolkodott a válaszon, majd átnyújtott neki egy ágat, mintha valami hatalmas értékű ajándék lenne.
Elena ünnepélyesen fogadta.
– Köszönöm. Megpróbálok gondoskodni róla.
Még aznap délután begyújtotta a tűzhelyet, vizet melegített, leszedte az asztalt, és babot készített szárított hússal és tortillákkal. Mateo nem dicsérte az ételt, de kétszer is volt ideje rá. Elenának ennyi elég volt.
Az első héten megtanulta a házi szokásokat. Nicolás bármit megevett, de Clara még a babot sem volt hajlandó megkóstolni. Elena nem erőltette, és nem is kérdezte meg, mit tett az előző házvezetőnő, ami ezt az ellenszenvet kiváltotta belőle.
Lucía felől sem kérdezősködött. A nő hiánya minden szobában érződött: egy ládában felejtett kendőben, egy senki által nem használt fafésűben és a falon lévő üres helyen, ahol egy portré lógott.
Elena úgy takarított, hogy nem törölte le a nyomokat.
Az első hét végén Clara elkezdett a konyhában ülni és figyelni őt. Nem szólt semmit, nem segített, de minden reggel ott maradt.
A következő csütörtökön Nicholas bejött egy papírdarabbal, amit az út közelében talált.
– Mit ír?
Egy hirdetés volt a monterreyi fűrészáru áráról. Elena felolvasta neki.
„Tud olvasni valamit?” – kérdezte a fiú.
– Majdnem bármi.
Vacsora után Miklós egy kicsi, régi, szakadt gerincű mesekönyvvel tért vissza.
– Ezt is el tudod olvasni?
