Elena leült a lámpa mellé. Három mesét olvasott, mielőtt a gyerek elaludt a karjánál.

Mateo megjelent az ajtóban, és végigmérte a jelenetet. Arca egy pillanatra megváltozott, mintha valami fájdalmas és gyönyörű dolognak sikerült volna átszúrnia a felesége halála óta felépített páncélját. Aztán felkapta Nicolást, és az ágyhoz vitte.

Amikor visszatért, megkérdezte:

– Hol tanultál meg így olvasni?

– A Santa Clara hospice-ban. Agueda nővér azt szokta mondani, hogy egy nő, aki tud olvasni, mindig talál ajtót, még akkor is, ha mások megpróbálják bezárni.

Mateo nem mutatott szánalmat.

– Értelmes asszony volt.

– Az volt.

Attól az estétől kezdve Elena vacsora után Nicolásnak olvasott fel. Clara úgy tett, mintha nem hallaná, de mindig talált okot arra, hogy a közelben maradjon.

Egyik reggel, miközben Elena a kertet takarította, a lány odalépett a kerítéshez.

– Anyám borsóvirágot termesztett ott.

Még mindig száraz szárak voltak összegubancolódva a deszkák között.

– Talán visszanőnek, ha megtisztítjuk a földet.

–A magok egy dobozban vannak. Anyám elraktározta őket, mielőtt megbetegedett.

Együtt ültették el őket. Clara pontosan tudta, milyen mélyre kell elültetni az egyes magokat, mert Lucia megtanította neki.

– Valószínűleg idén nem fognak virágozni – mondta a lány.

– Talán nem. De majd felkészítjük a földet a tavaszra.

Clara most nézett rá először közvetlenül. Azon az estén vacsora közben anélkül nyújtotta át neki a kenyeret, hogy bárki is megkérdezte volna.

Elena számára ez az apró gesztus többet ért, mint a fizetése.

A fűrésztelep munkásai is kezdték elfogadni. Jacinto Peña, az idősebb, kijelentette, hogy Elena tortillái voltak a legjobbak, amiket három éve evett. Rufino, egy fiatalember, aki meghallotta, mi történt a posta előtt, viccelődött, hogy Elena túl korán talált új otthonra.

Mateo csak egyszer nézett rá.

Rufino lehajtotta a fejét, és soha többé nem bántotta őt tiszteletlenül.

Csendes figyelmesség alakult ki Elena és Mateo között. Mateo forró kávét hagyott neki, amikor későn tért vissza. Mateo megjavította a tornác lépcsőjét, amit Nicolás észrevett, bár egyikük sem említette. Néhány éjszakán, miután Nicolás elaludt, Mateo leült Elenával szemben, hogy meghallgassa a mesék végét.

A béke nem tartott sokáig.

Doña Ramona Cárdenas nem bírta elviselni a gondolatot, hogy a megalázott nő otthonra talált. Elkezdte terjeszteni a pletykákat, hogy egy idegen egyedül él egy özvegyemberrel, és hogy a gyerekeket egy veszélyes fűrésztelepen hagyták.

A szavak eljutottak Don Horacio Mena városi bíróhoz. Ramona hivatalos panaszt nyújtott be a ház „erkölcsi állapotával és biztonságával” kapcsolatban. Kijelentette, hogy ha Mateo nem tud megfelelő otthont biztosítani, a gyerekeket egy távoli nagynénjéhez kell küldeni lakni.

Mateo szombaton kapta a hírt.

– A bíró jövő héten érkezik Anselmo atya kíséretében – magyarázta Elenának. – Meg akarják vizsgálni a házat és beszélni a gyerekekkel.

Elena úgy érezte, eltűnik a talaj a lába alól.

„Ma este elmehetek. Ha a jelenlétem veszélyezteti Clarát és Nicolást, keresek másik munkát.”

Mateo olyan sokáig hallgatott, hogy azt hitte, elfogadja.

– Nem ezt akarom.

– A legfontosabb a gyerekeid.

– Pontosan miattuk nem fogom kidobni a házamból azt az egyetlen embert, akinek sikerült újra otthonná tennie.

Mateo most először beszélt az érzéseiről. Aztán fogta a kalapját és visszament a fűrésztelepre, otthagyva Elenát dobogó szívvel.

Szerdán megérkezett Horacio bíró, Anselmo atya és Ramona asszony, akik biztosították őket, hogy csak tanúként van ott.

Elena kitakarította a házat, de nem készített elő semmilyen jogi képviseletet. A bíró meleg konyhát, elegendő ételt, ágyakat és két egészséges gyermeket talált.

„Honnan jössz?” – kérdezte.

– A saltillói Santa Clara hospice-ból.

– Van családod?

– Tudomásom szerint egy sem.

Doña Ramona kihasználta a választ.

– Ez bizonyítja, amit mondtam. Senki sem kezeskedhet érte.

– Felelős vagyok a tetteimért – felelte Elena. – És Don Mateo kirúghat, ha nem teljesítem a kötelezettségeimet.

– Egy vezetéknév és család nélküli nő, aki egy özvegyemberrel él együtt, nem megfelelő példa.

Mielőtt Elena válaszolhatott volna, Nicholas bejött a konyhába és leült mellé.

– Minden este felolvas nekem – jelentette be. – Megtanította nekem a történetét annak az embernek, aki tornyot épített, hogy elérje a csillagokat.

A bíró halványan elmosolyodott.

– Sikerült elkapnod őket?

– Nem. Rájött, hogy túl messze vannak egymástól.

– Aztán elmaradt.

– Nem – tiltakozott Nicholas. – Úgyis ő építette a tornyot. Ez volt a lényeg.

Clara földdel a kezében jelent meg az ajtóban.

– Három növény sarjadt ki a kerítés mellett – mondta Elenának.

– Az édesanyád virágai?

A lány bólintott.

Doña Ramona felháborodottan felállt.

– Néhány mag és egy könyv semmit sem bizonyít. Az a nő egy halott nő helyét próbálja elfoglalni.

Klára felé fordult.

– Nem veszi át anyám helyét. Tudja, hogy az a hely már létezik.

A szoba elcsendesedett.

Clara odament egy kis bőröndhöz, és kivette Lucia kendőjét. Átadta Anselmo atyának.

– Elena takarók alatt találta. Kimosta, megfoltozta, majd eltette. Soha nem használta. Azt mondta, nem az övé.

Anselmo atya megfigyelte Mateót.

– Kapnak-e a gyermekei élelmet, oktatást és gondoskodást?

-Igen.

– Vajon ez a nő tisztelettel bánik velük?