1. RÉSZ

„Csak 36 nap telt el azóta, hogy eltemettük a fiamat, és egyetlen éjszakáig sem foglak támogatni. Vidd a négy gyerekedet, és tűnj el a házamból.”

Elena Rivas nem válaszolt azonnal. Anyósa, Mercedes, előtte állt, kulcsait szorongatta a kezében, Carabanchel-i lakásuk ajtaja nyitva volt mögötte. Elena férje, Javier, autóbalesetben halt meg, miközben egy alcalá de henaresi villanyszerelési munkálatokból tartott hazafelé. Azóta Elena robotpilóta üzemmódban működött: reggelit készített, papírokat írt alá, vigasztalta a gyerekeit, és csak akkor sírt, ha senki sem látta.

De azon az estén még erre sem volt ideje.

A 16 éves Álvaro egy lépést tett a nagymamája felé.

– Apu soha nem engedte volna ezt meg.

– Apád feláldozta az egészségét mindannyiótokért – vágott vissza Mercedes. – És az édesanyád mindig tudta, hogyan kell megélni belőle.

Elena a csuklójánál fogta a fiát. Nem akarta, hogy a ház utolsó emléke veszekedés legyen. Ruhákat, dokumentumokat és fényképeket pakolt be a szupermarketi szatyrokba. Irene titokban eltette apja olcsó óráját. Az ikrek, Lucas és Noa, egy-egy hátizsákot öleltek, nem értve, miért nem akarja a nagymamájuk, hogy ott aludjanak.

Mercedes még azt a fiókos szekrényt sem engedte, hogy elvigyék, amit Javier és Elena együtt vettek.

Hetekig az öten egy albérletben éltek Getaféban. Túl közel aludtak egymáshoz, és valahányszor egy szomszéd felkelt az éjszaka közepén, hallották a zuhany csobogását a folyosón. Elena kis biztosítási kifizetést kapott Javiertől. Mercedes követelte, hogy adja át neki a szobát, hogy „megfelelően kezelhessék”. Elena ezt nem volt hajlandó megtenni.

Szinte az összes pénzből sikerült előleget fizetnie egy régi parlai lakásra. Nyirkos volt, egyenetlen a csempéje, és két apró hálószobája, de a tulajdoni lap a nevére szólt.

Az első este egy dobozokon álló francia omlettet ettek.

– Nem szép látvány – mondta Elena –, de soha többé senki nem fog kidobni minket innen.

Álvaro megtanult főzni. Irene mosott. Az ikrek leszedték az asztalt, és azon veszekedtek, hogy ki söpör rosszabbul. Elena munkát talált egy növénykertészetben Madrid déli részén. A fizetés szerény volt, de minden hónapban megjött.

Vasárnaponként újra felfedezte azt a hobbit, amit férjhezmenetele után félbehagyott: bútorok restaurálását. Székeket gyűjtött a kukákból, lerakóasztalokat csiszolt, fogantyúkat cserélt, és néha online is árult egy-egy darabot. Nem keresett sokat, de élvezte, hogy valami, amit mások szemétnek tartottak, ismét méltó helyet foglalhat el.

Egy novemberi délutánon egy hatalmas szekrényre bukkant egy rögtönzött újrahasznosító központ mellett. Sötét fából készült, virágfaragásokkal és antik zárral. Felhívta Álvarót és egy szomszédját, hogy segítsenek felvinni a kis közös raktárba.

– Anya, úgy súlyozik, mintha kövek lennének benne – mondta Alvaro.

Elena ellenőrizte a fiókokat és a zsanérokat.

Nem talált kulcsokat.

„Ha bármi furcsa történik, menj vissza az utcára” – viccelődött Irene.

Hetek teltek el. A műszakok, a számlák és az első Javier nélküli karácsony között Elena egészen januárig elfeledkezett a ruhásszekrényről. Egyik vasárnap elővett egy csavarhúzót, egy zseblámpát és egy kis zártörő készletet, amivel antik zárakat restaurált.

A zár száraz kattanással engedett el.

Elena meghúzta az ajtót.

A zseblámpa több emberi arcot is megvilágított.

Mozdulatlan nők voltak régimódi ruhákban, egy fekete öltönyös idős férfi, egy sápadt lány és két alak kuporgott a háttérben. Az egyikük nyitva tartotta a szemét, és úgy tűnt, egyenesen rá néz.

A csavarhúzó a földre esett.

Elena hátrált, amíg egy könyvespolcnak nem ütközött.

– Istenem…

Néhány másodpercig meg volt győződve arról, hogy holttesteket hozott abba a házba, ahol a gyerekei aludtak.

És amikor meghallotta, hogy Lucas közeledik a folyosón, rájött, hogy meg kell tudnia, mi van odabent, mielőtt bármelyikük is meglátná a négy közül.

2. RÉSZ

Elena becsukta a raktár ajtaját, és megparancsolta Lucastnak, hogy menjen vissza a lakásba. Aztán vett egy mély lélegzetet, és újra kinyitotta a szekrényt. Nem volt szag, nem volt vér, és semmi nyoma a bomlásnak. Megérintette a legközelebbi alak kezét.

Hideg volt, merev és túl tökéletes.

Nem bőr volt.

Álvaro megjelent mögötte, és felvonta a szemöldökét.

– Anya, az egy baba.

Óvatosan eltávolították a figurát. Majdnem életnagyságú volt. Egyedileg elhelyezett szempillákkal, apró festett erekkel és apró ráncokkal volt ellátva a szemei ​​mellett. Belül további darabok voltak: hölgyek a 20. század elejéről, egy idős férfi, egy hímzett ruhás lány, népszerű madridi karakterek és számos báb dobozokban tárolva.

Elena megtiltotta, hogy bármihez is hozzáérjen, amíg meg nem tudja, kié.

Órákig keresgélt az interneten, mire felismert egy stílust. A darabok Gabriel Llorente, egy toledói kézműves munkáira hasonlítottak, aki hiperrealisztikus babák és színházi figurák magángyűjteményekbe való készítéséről ismert.

Írt neki.

A 72 éves Gabriel még aznap este válaszolt. Évekkel korábban elvesztette első feleségét, Clarát és kislányát. Sok figurája megőrizte az ezek által ihletett gesztusokat, frizurákat vagy arckifejezéseket. Valamivel később feleségül vette Elisát, aki azt kezdte mondogatni, hogy ezek a babák „szemmel ellátott szellemek”. Gabriel egyik kórházi tartózkodása alatt egy szekrény és egy egész gyűjtemény eltűnt. Elisa azt állította, hogy tolvajok törtek be. Hónapokkal később elhagyta.

Gabriel soha nem találta meg a darabokat.

Gabriel a kislány alakjára mutatott. Egy kifakult kék szalagot viselt.