– A lányomnak is volt egy pont ilyen.

Elena a saját gyerekeire nézett, akik az ajtóban gyűltek össze, és megértette, miért nem tárgyakról beszél a férfi. Arról az egyetlen módról beszélt, amit talált arra, hogy bizonyos emlékeket megőrizzen anélkül, hogy sírbolttá változtatná őket.

Elena küldött neki egy fényképet.

A telefon szinte azonnal megszólalt.

Másnap Gabriel megérkezett Parlába. Amikor meglátta a ruhásszekrényt, elakadt a szava. Megérintette az egyik alak arcát, és Clara nevét suttogta. Aztán leült, mert remegtek a lábai.

– Azt hittem, elpusztultak.

Minden egyes darabot ellenőrzött, mintha azt igazolná, hogy egy szeretett személy még ép-e. Aztán megkérdezte Elenát, mennyire vágyik rá.

-Semmi.

Gabriel erősködött. Elmagyarázta, hogy a gyűjtemény több tízezer eurót ér.

– Akkor még több okod van rá, hogy elvigyed – felelte a nő. – Elhagyott fát találtam. Nem találtam jogot arra, hogy megtartsam az életedet.

Mielőtt elindult, Gabriel még megnézte a nappaliban felújított székeket, egy felújított asztalt és egy paddá átalakított ládát.

– Te csináltad ezt?

Elena bólintott.

Gábriel átnyújtott neki egy névjegykártyát.

–Szombaton tartok egy órát a műhelyemben. Gyere át.

Azon az estén Elena azt gondolta, hogy végre valami jó történt feltételek nélkül.

Aztán üzenetet kapott Mercedestől.

Az anyósa látta Gabriel bejegyzését, amelyben nyilvánosan megköszönte mindenkinek az eltűnt gyűjtemény visszaszolgáltatását.

A fotó alá ezt írta:

„Ha azok a darabok valóban megérik azt, amit mondanak, akkor némelyik Javier családjához tartozik. Holnap találkozunk.”

3. RÉSZ

Mercedes reggel 10:15-kor érkezett meg, és úgy dörömbölt az ajtón, mintha még mindig joga lenne engedély nélkül belépni.

Álvaro nyitott be.

-Mit akarsz?

– Beszélj az anyáddal.

– Miután zsákokkal rúgtál ki minket, azt hittem, világossá tetted, hogy kik vagyunk neked.

Mercedes kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de Elena megjelent mögötte.

–Engedd be.

Az anyósa körbejárta a lakást: növények az ablakokban, felújított bútorok, Javier fényképei és egy íróasztal. Nem volt egy fényűző ház, de volt benne valami, amit Mercedes már nem ismert fel: a nyugalom.

– Láttam már annak a kézművesnek a munkáját – mondta Mercedes –. Azt mondják, a babák egy vagyont érnek.

– Már a gazdájuknál vannak.

– Visszaadtad mindet?

-Minden.

– Eladás nélkül?

Elena a tekintetét állta.

– Nem az enyémek voltak.

Mercedes szárazon felnevetett.

– Javier halálra dolgozta magát, te pedig még mindig nem tudod, hogyan használd ki a kínálkozó lehetőségeket.

Álvaro előrelépett, de Elena felemelte a kezét.

– Nem fogsz így beszélni az anyámról – mondta.

– Nem azért jöttem, hogy vitatkozzak egy gyerekkel.

– Tizenhat éves – felelte Elena. – És túl gyorsan felnőtté vált azon az estén, amikor kirúgtál minket.

Mercedes összeszorította a száját.

–Tudni akarom, hogy adott-e neked pénzt Gabriel. A jutalom egy részét a fiam családjának kellene kapnia. Javier biztosítási pénzéből vetted ezt a lakást.

Elena régi szúrást érzett a mellkasában, de az már nem félelem volt.

– Egy dologban igazad van. Nem egyedül csináltam ezt.

Mercedes elégedettnek tűnt.

„A négy gyerekem velem együtt csinálta” – folytatta Elena. „Ők főztek, amikor kimerülten hazaértem. Vigyáztak egymásra. Hetekig egy szobában aludtak összezsúfolódva. Idejöttek, amikor vizesek voltak a falak, és azt mondták, hogy gyönyörű, hogy ne dőljek össze.”

Mercedes elnézett.

– Nem azért jöttem, hogy beszédeket hallgassak.

– Akkor nem tudom, miért jöttél.

–Hogy biztosan ne használd fel Javiert az áldozat szerepére.

Elena lassan lélegzett.

– Javier a férjem volt, nem egy örökség, amit neked kellett volna kezelned.

Mercedes dühösen felpattant, és elment, becsapva az ajtót.

Miután becsapódott az ajtó, Noa megkérdezte, hogy visszajön-e.

– Valószínűleg – felelte Elena.

És ez károsabb módon tért vissza.

Gabriel egy helyi rádióállomásnak elmondta, hogy egy négygyermekes özvegy visszaadta a gyűjteményét anélkül, hogy pénzt fogadott volna el. A történet egy madridi újsághoz is eljutott. Mercedes azt kezdte állítani, hogy Elena Javier halálát használta fel hírnévre, és hogy évek óta támogatta a családot.

Álvaro elolvasta a hozzászólásokat.

– Válaszolnod kell.

-Nem.

– Hazudik.

-Tudom.

– Akkor miért hagyod el őt?

Elena lefelé fordította a telefont.

– Mert vannak, akik azért vitatkoznak, hogy megtalálják az igazságot, és vannak, akik azért, hogy mindenki lássa. A nagymamád az utóbbit akarja.

Gábriel mégis megtudta.

„Ne hagyd, hogy bárki is szégyent csináljon a túlélésedből” – mondta neki a műhelyben.

Ez a mondat hónapokig megmaradt Elenában.

Szombatonként szerkezetekről, modellezésről, anyagokról és festészetről tanult. Gabriel igényes volt.

„Egy alak nem attól tűnik élőnek, hogy egy arcot másol” – ismételgette. „Akkor tűnik élőnek, ha történetet hordoz magában.”

Elena megértette ezt. Ismerte annak a vállát, aki próbálja visszafojtani a sírást, a fáradt kezeket és a mosolyokat, amelyekkel a gyerekeit próbálja elkerülni.

Első fontos darabja egy ablaknál ülő nő volt, egyszerű kabátban, a kezében négy apró virággal.

Gábriel sokáig nézte őt.

-Ki az?

-Senki.

– Ezt még te sem hiszed el.

Elena elmosolyodott.

– Én vagyok az. De bárki lehet, akinek újra kellett kezdenie.

Gabriel kiállította egy toledói kiállításra. Egy gyűjtő többért vette meg, mint amennyit Elena hónapok alatt keresett.