Majdnem egy évig vezette a gyerekszobát, és éjszaka dolgozott. Irene anyagokat választott, Álvaro talapzatokat készített, Noa rajzolt, Lucas pedig lefényképezte a darabokat. Az étkező tele volt ecsetekkel és vázlatokkal.

– Amíg nem kerülnek elő több holttestek a szekrényekben, addig minden rendben – viccelődött Irene.

Az öten ismét nevetni kezdtek, amire már régóta nem volt lehetőségük.

Később megbízásokat kapott Segoviából, Salamancából és Cádizból. Elena nem arcokat másolt: azt kérdezte, hogyan beszélnek ezek az emberek, milyen tárgyakat tartanak maguknál, és milyen gesztusok jellemzik őket. Ezért az alakjai nem néztek ki portréknak.

Emlékeknek tűntek.

Két év után otthagyta a növénykertészetet, és kibérelt egy kis boltot Leganésben. La Segunda Vidának (A Második Élet) nevezte el. A név nem csak a bútorokra vagy a babákra utalt.

Róla is beszélt.

Egy regionális híradóban is beszámoltak a műhelyről. Elena elmesélte, hogy minden megváltozott, amikor kinyitott egy elhagyatott szekrényt, és azt hitte, hogy holttestekkel van tele. A történet vírusként terjedt.

És Mercedes újra megjelent.

Majdnem három év telt el Javier halála óta. Drága kabátban és új kézitáskával a kezében lépett be a műhelybe, bár az arca idősebbnek tűnt.

– Látom, jól csinálod.

Elena letette az ecsetet.

– Szükséged van valamire?

– Szép módja volt így üdvözölni a férjed anyját.

– A férjem meghalt. És te azon az éjszakán világossá tetted, hogy utána már nem vagyunk a családod.

Mercedes megnézte a kiállításokról származó fényképeket, az okleveleket, a rendelési dobozokat és a kész darabokkal teli polcot.

– Vannak problémáim a házzal.

A carabancheli ház felújításra szorult. Mercedes adósságot halmozott fel, és a bank azzal fenyegetőzött, hogy egy részét lefoglalja.

– Kölcsön kell adnod nekem pénzt.

Elena megkérdezte az összeget.

Magas volt.

Megengedhettem magamnak.

Ez fájt neki a legjobban.

Évekkel ezelőtt még a bankszámláját is kiürítette volna, hogy Mercedes egyetlen elismerő szavát is kiérdemelje. Most azonban sem a vonzalmát, sem a megbánását nem akarta megvásárolni.

-Nem.

Mercedes pislogott.

– Mit mondtál?

– Hogy nem fogom kifizetni az adósságaidat.

–Az a ház is Javieré volt!

– Nem. Sokszor emlékeztettél rá, hogy a tiéd vagyok.

– Ott nőttek fel az unokáim!

Elena a tekintetét állta.

– Amíg ki nem rúgtad őket.

Mercedes elsápadt.

– Teljesen összetörtem. Épp akkor vesztettem el az egyetlen fiamat.

–Én épp akkor vesztettem el a férjemet. Ők pedig az apjukat.

– Nem tudod, mit éreztem.

– Igen, tudom. A különbség az, hogy én nem változtattam a fájdalmamat büntetéssé 4 gyerek miatt.

Elena hangja remegett.

Álvaro vitte a csomagjainkat, mert azt hitte, hogy Javier helyére kell lépnie 16 évesen. Lucas megkérdezte, hogy a nagymamája azért hagyta-e abba a szeretetét, mert meghalt az apja. Irene elrejtett egy fényképet, nehogy elvedd tőle. Noa aznap este bepisilte az ágyba, és úgy kért bocsánatot, mintha szégyellnie kellene magát.

Mercedes lehajtotta a fejét.

– Ezt nem tudtam.

– Soha nem kérdezted.

Csend telepedett a műhelyre.

Aztán Mercedes meglátott egy alakot Elena mögött.

Egy fiatalember volt világos ingben. Nem volt Javier pontos mása, de megmaradt az a ferde mosolya, és az a mód, ahogyan oldalra billentette a fejét, amikor a gyerekeire hallgatott.

– Ez az…?

Elena bólintott.

– Értük tettem.

Mercedes lassan közeledett, megérintette az alak ujját, és sírni kezdett.

Eltakarta a száját, és félbehajtotta magát.

–Mindenkit hibáztattam: téged, a munkámat, az autót, Istent. Ha elfogadtam, hogy baleset volt, akkor el kellett fogadnom, hogy a fiam eltűnhet anélkül, hogy bárkit felelősségre vonnának.

Elena nem válaszolt.

– Szörnyű volt, hogy kidobtál.

-Igen.

– Azt hittem, ha elmész, többé nem látom majd a holmijaidat mindenhol.

– És ugyanazon az éjszakán elvesztettük Javiert és a házunkat.

Mercedes lehunyta a szemét.

-Bocsáss meg.

Elena sokszor elképzelte már ezt a szót. Azt hitte, megkönnyebbülést fog érezni. Ehelyett csendes szomorúságot érzett.

–Megbocsáthatok neked. De a megbocsátás nem azt jelenti, hogy úgy teszel, mintha nem történt volna meg.

Mercedes bólintott.

Elena nem fizette ki a hiteleit, de tanácsot kért a hitelek átütemezéséhez. Álvaro segített neki eladni néhány holmit, és végül Irene visszajött meglátogatni.

A kapcsolat soha nem volt ugyanolyan.

Talán ez volt az egészséges cselekedet.

Vannak dolgok, amiket fel lehet újítani, hogy újszerűek legyenek. Mások megtartják a repedéseket, így senki sem felejti el, hol törtek el.

Gabriel megöregedett. Elena diákból kollégává vált. Egy kiállításon megfogta a karját.

–Már nem vagy a tanítványom. Olyan dolgokat csinálsz, amiket én nem tudtam volna, hogyan kell csinálni.

Elena elmosolyodott.

– Akkor jó tanítványod volt.

– Volt egy feleségem, aki túl makacs volt ahhoz, hogy hagyja, hogy eldobják.

Évekkel később Gábriel meghalt.

Az ügyvédje Elenát hívta. Végrendeletében szerszámokat, reszelőket, öntőformákat, különféle tárgyakat és a szekrényben talált gyűjteményt hagyta rá.

A leltár mellett egy levél is volt.

„Elena Rivasra hagyom, mert lehetősége volt mindent megtartani, és úgy döntött, hogy visszaadja. Valaki, aki megérti, hogy valami szeretete nem jelenti azt, hogy birtokolni is kell, az a megfelelő ember arra, hogy megvédje.”

Elena sírt a levéllel a kezében.

Gyermekeivel egy kis alkotó- és restaurálóiskolát nyitott. Álvaro famegmunkálásra, Irene textiltervezésre, Noa illusztrációra, Lucas pedig fotózásra szakosodott.