1. RÉSZ
Ahogy leszállt az éj, Inés Robles megérkezett San Jerónióba két érmével, egy elégett bőrönddel és egy annyira kimerült kancával, hogy térdre esett az út közepén.

Inés elengedte a poggyászt, hogy megtarthassa Canela gyeplőjét.

– Nyugi, elvtárs. Nem fogjuk feladni.

Már két napja mellékutakon bolyongtak, mióta tűz ütött ki abban a panzióban, ahol Inés szakácsként dolgozott, felemésztette az ágyát, a fizetését és a kevés iratát is. Inés gyalog ment, hogy ne kelljen Canelát cipelnie, és az állat erejét vészhelyzetre tartogatta.

Lent ragyogtak a város fényei, de Inés nem közeledett. Ismerte azokat a tekinteteket, amelyek egy magányos, korommal borított, egy fillér nélküli nőre jellemzőek. Inkább elővette a gyűrött hirdetést, amit az itatóvályú mellett talált: „Rancho La Herradura szakácsot keres télire. Keresse Mateo Salgadót.”

A tanya több kilométerre volt, Chihuahua száraz dombjai között megbújva. Inés sötétedés után érkezett. Amint átlépett a kapun, egy férfi lépett ki az istállóból, kezében petróleumlámpával és a földre szegezett puskával.

Magas volt, erős vállú, és a sok álmatlan éjszaka megviselte a tekintetét.

– Eltévedt?

– A munka miatt vagyok itt.

Mateo a megpörkölődött ruhákat, a törött bőröndöt és a nehezen lélegző Canelát látta.

– A hirdetés munkát kínál, nem jótékonyságot.

Inés felemelte az arcát, megsebesülve az egyetlen dologban, ami még megmaradt neki.

–Tudok főzni, varrni, mosni és könyvelni. Megtanulhatom a kerítések javítását. Nem koldulok.

– Szóval, mit kérsz?

A nyitott pajtára nézett. Lucernabálák, tiszta jászlak és egy létra vezetett a padlásra.

– Hadd aludjak a széna között. Nincs szükségem semmi másra.

Mateo hallgatott. Úgy tűnt, ez a kérés valami fájdalmas dologra emlékeztette.

– Kora reggel befagy a padlás.

– Az út is.

Mateo leengedte a puskát.

– Hajnaltól fog dolgozni. A kancája elfoglalhatja az üres jászolt.

Inés bevezette Canelát a házba, megetette, mielőtt ő maga megette volna, majd felment az emeletre a bőröndjével. Nem otthon volt, de aznap este úgy döntött, hogy elég egy fedél a feje felett.

Reggel kiderült, hogy La Herradura nem egy szegény ranch. Erős állatállomány, jól karbantartott szerszámok és masszív karámok voltak. A ház azonban olyan csendes volt, hogy elhagyatottnak tűnt.

Mateo az asztal egyik végén reggelizett. A másikon Alma, a nyolcéves lánya ült, két sötét copffal, ölébe kulcsolt kézzel.

– Ő Alma.

– Jó reggelt, Alma!

A lány lesütötte a szemét. Egy kék kendő lógott a harmadik széken, amit senki sem mert eltenni.

Miközben a kályhát takarította, Inés meghallotta két munkás beszélgetését az udvaron. Elisa, Mateo felesége, két téllel korábban halt meg, amikor a családi szekér felborult egy szakadékba. Alma tanúja volt a balesetnek, és azóta alig beszélt.

Inés nem próbálta elűzni az emlékeket. Apróságokkal kezdte: megjavította a függönyöket, megvarrta Alma kabátjának kézelőjét, babot készített piros chilivel, és a maradék tejből sajtot készített eladásra.

Alma követni kezdte. Először a kapualjakból; aztán cérnát, szögeket vagy kosarakat cipelve. Egyik délután kiválasztott egy sárga darabot, hogy megfoltozzon egy takarót. Inés kérdés nélkül megvarrta.

Lucera, Mateo öreg gesztenyebarna kancája, az istállóban lakott. Olyan türelmes volt, hogy hagyta, hogy a csirkék a lábai között csipkedjenek. Alma minden reggel figyelte.

Inés átnyújtott neki egy ecsetet.

– Ha tetszik, segíts nekem szépíteni.

Alma napokig fésülte Lucera sörényét, és titkokat árult el neki, amelyeket Inés úgy tett, mintha nem hallana. Egyik reggel Lucera Inés kötényére tüsszentett. A nő felháborodott arckifejezése annyira eltúlzott volt, hogy Alma hangosan felnevetett.

Mateo dermedten jelent meg az ajtóban. Majdnem két éve nem hallotta a lánya nevetését.

Még aznap délután érkezett egy levél. Ramiro Vela, a régió legbefolyásosabb szarvasmarha-felvásárlója, megszerezte a ranch lejárt tartozásait. Ha Mateo nem fizet a tavaszi árverésig, elveszíti La Herradurát.

Mielőtt reagálhattak volna, Dolores, Mateo nővére, bejelentés nélkül belépett. Megvetően nézett Inésre, és letett egy felügyeleti jog iránti kérelmet az asztalra.

„Alma nem fog egy idegennel élni, aki az istállóban alszik. Holnap követelni fogom, hogy adják át nekem az unokahúgomat.”

Aztán Inés meglátta a tanú aláírását a dokumentum alján: Ramiro Vela.

Megbíznál Inésben, vagy kirúgnád, hogy megvédd Almát? Mondd el nekünk, oszd meg, és a 2. részt kommentben találod.

2. RÉSZ
Mateo elvette a jelentkezési lapot és kettészakította, de Dolores olyan nyugalommal szedte össze a darabokat, ami jobban megijesztette, mint a fenyegetései.

– A papír széttépése nem változtat azon, amit a családjogi bíró előtt fogok kijelenteni.

– Nem törődtél Almával, amikor abbahagyta a beszédet – felelte Mateo. – Ne gyere ide most azzal a színleléssel, hogy meg akarod menteni.

Dolores azt állította, hogy a bátyja a ranchot gyereknek alkalmatlan otthonná alakította. Szerinte Inés tolvaj, szökevény vagy valami rosszabb is lehet. Ramiro megígérte, hogy kifizeti a perköltségeit és felajánl neki egy házat San Jerónimóban, ha megkapja Alma ideiglenes felügyeleti jogát.

– Az az ember az én földemet és az északi legelő forrását akarja.

– Talán Almának inkább egy tiszteletreméltó családra van szüksége, mint egy eladósodott földdarabra.

Alma a folyosóról hallgatózott. Inés látta, hogy a kislány az anyja kendőjébe kapaszkodik, és rájött, hogy a vita újra feltép egy sebet, ami éppen csak kezdett gyógyulni.