„Hadd aludjak a szénapadláson, nincs szükségem másra!” – Erre a gazda mindent megadott neki, hogy otthonra leljen.

Másnap reggel Inés becsomagolta a bőröndjét. Könnyebb volt elmenni, mint Mateo lánya elvesztésének oka lenni.

Amikor lejött a padlásról, Alma a lépcső aljánál volt.

— Ne menj el.

Csak három szó volt, de Mateo meghallotta őket a karámból. Berohant és letérdelt a lánya elé.

– Mit mondtál, szerelmem?

Alma megfogta Inés kezét.

– Nem árt neki. Marad.

Inés lehunyta a szemét, hogy visszatartsa a könnyeit. Most először kérte valaki, hogy ne tűnjön el.

Úgy döntött, hogy marad a meghallgatásig. Átnézte a ranch könyvelését, és ismétlődő kiadásokat, romlott élelmiszert és olyan vásárlásokat talált, amelyeket senki sem ellenőrizett. Azt is felfedezte, hogy a korábbi vezető egy Ramiróhoz kapcsolódó vállalkozástól rendelt kellékeket, majdnem a szokásos ár kétszeresét fizetve.

Ez nem volt elég az adósság elengedéséhez, de megmagyarázta, miért veszteséges a La Herradura.

Inés átszervezte a beszerzéseket: sajtot, tojást, vajat, konzerv őszibarackot és szárított húst adott el. Minden peso egy fémdobozba került, amelyet a váltónak szántak. Mateo tiltakozott, amikor kora reggel meglátta Inés munkáját.

– Nem kell mindent egyedül megmentened.

–Ramiro elvárja, hogy továbbra is úgy vezesd a céget, mint korábban.

– Tíz éve gondozom ezt a farmot.

– És már két éve menekülsz ebből a házból, mert minden sarok Elisára emlékeztet.

Mateo mozdulatlan maradt.

– Ne beszélj arról, amit nem értesz.

– Értem, hogy Alma elvesztette az anyját, majd az apját is, annak ellenére, hogy te tovább lélegztél.

Kirohant. Vacsora előtt azonban visszatért, és leült Alma mellé. Kérdezte Luceráról, meghallgatta a töredezett válaszait, és vele maradt, amíg el nem aludt.

Napokkal később együtt mentek a San Jerónimóba. Dolores és Ramiro a bolt előtt várták őket. Többen odaléptek, amikor Ramiro hangosan beszélni kezdett.

– Egy tisztességes asszony nem egy özvegyember istállójában él rejtőzve.

Inés leszállt a kocsiról.

– Egy tisztességes ember nem vásárolja meg egy másik férfi adósságait, miközben ráveszi a húgát, hogy vegye el tőle a lányát.

Mormogás hullámzott végig az utcán.

– Ki tudja, milyen tűzből menekültél meg? – erősködött Dolores. – Talán te magad gyújtottad.

Mateo előrelépett, de Inés felemelte a kezét. Nem akarta, hogy bárki is harcoljon érte, amíg ő csendben marad.

„Takarítottam már olyan bárokat, ahol a vendégek azt hitték, hogy megérinthetnek, mert szegény voltam. Aludtam már bevásárlókocsik alatt, és hónapokig dolgoztam fizetés nélkül. Soha nem loptam, és semmit sem gyújtottam fel. Nem kell, hogy tiszteletreméltónak tarts ahhoz, hogy tudjam, mi vagyok.”

Alma lement a lépcsőn, és átölelte a derekát.

– Biztonságban érzem magam tőle.

Dolores elsápadt. Az egész város tudta, hogy az unokahúga alig szólt Elisa halála óta. Ramiro megpróbált gúnyt űzni belőle, de senki sem csatlakozott hozzá.

Azon az éjszakán az eget fekete felhők borították. A következő délben korán havazni kezdett, elmosta a nyomokat és homokként verte az ablakokat. Egy Efraín nevű munkás érkezett az északi legelőről, jég borította a szemöldökét.

„43 szarvasmarha rekedt a szakadék közelében. Ha tovább zuhannak, beleesnek a vízmosásba.”

Mateo felnyergelte a lovát. Efraín, egy másik mezőgazdasági munkás, és Bruno, Alma 15 éves unokatestvére kísérte, akik engedély nélkül távoztak, mielőtt megállíthatták volna.

Besötétedett, és senki sem tért vissza. Aztán Bruno lova egyedül jelent meg, vonszolt gyeplőjével és ferde nyergével.

A megmaradt munkások azt mondták, hogy a távozás a halált jelenti. Inés a kerítés minden egyes szakaszára emlékezett, amelyen végigment: a kettéhasadt mesquite fára, a patak kanyarulatára és a szakadék melletti fekete kövekre.

Canela még lábadozott, ezért felnyergelte Lucerát.

– Meg fogsz fázni – figyelmeztette Efraín.

– Akkor segíts, hogy kevesebb időt töltsek vele.

Inés megparancsolta Almának, hogy hagyja égni a kályhát és melegítse a vizet. Aztán elindult Lucera felé, olyan emlékek vezérelték, amelyeket a hó megpróbált kitörölni.

Egy halom mögött félig eltemetve találta Brunót. Betakarta a sáljával, felemelte a kancára, és a nyeregkürthöz rögzítette a kezeit.

Feljebb nyögés hallatszott. Mateo a szakadéknál volt, csapdába esve a feldőlt lova alatt. Véres volt a halántéka, és az egyik lába mozdulatlan volt. Az állat nehezen lélegzett.

Inés kötelet kötött a hámhoz, és utasította Lucerát, hogy induljon előre. Az öreg kanca teljes erejéből húzta. A ló teste éppen annyira mozdult el, hogy Inés kiszabadíthassa Mateo lábát.

Kinyitotta a szemét.

– Vidd el a fiúkat. Hagyj békén!

–Alma már elvesztette az egyik anyját. Nem hagyom, hogy ez a vihar elvigye az apját is.

De amikor Inés megpróbálta felemelni, Mateo felsikoltott. Eltört a lába, Lucera már csak Brunót tudta cipelni, a hóesés pedig épphogy elmosta a visszavezető utat.

3. RÉSZ
Inés Mateo karját a vállára tette, és felállította.

– Támaszkodj rám.

– Így nem fogunk tudni előrelépni.

– Akkor lassan haladunk.

A lehető legjobban szélvédett helyen hagyta a földre hullott lovat, bár a légzéséből tudta, hogy valószínűleg nem éli túl. Aztán a gyeplőnél fogva vezette Lucerát, míg Bruno a nyereg fölé görnyedve maradt, Mateo pedig a lány támogatásával ment tovább.

Minden egyes lépés olyan volt, mintha kitépné a lábát. Inés tereptárgyakat keresett a hó alatt, és hangosan ismételte őket, hogy ne veszítse el a tájékozódási képességét.

—Fekete kövek. Patakkanyarulat. Hasadt mesquite.