– Hadd mutassam meg, hogyan nemz a nemesek gyermekeket – suttogta a herceg fiatal, szűzi menyének.
A nászéjszakán Catalina de Salcedo a hatalmas, faragott fából készült ágy mellett állt, és megkérdezte férjétől, hogy mennyi ideig kell még várnia, mielőtt bejelenti az örökösét.
Don Mateo de Villaseñor, Valdeoro márki megállt a szoba közepén.
1806 ősze volt, Új-Spanyolországban. Kint vihar csapkodott a hacienda ablakaiba, széllökések zörgették a spalettákat. Bent a hálószobában fényesen égett a tűz, és valaki narancsvirágszirmokat szórt a lepedőkre.
Catalina olyan finom selyem hálóinget viselt, hogy szinte meztelennek érezte magát. Egyenes háttal, összekulcsolt kézzel, nyugodt arccal tartotta a kezét, bár a szíve annyira hevesen vert, hogy alig hallotta az eső kopogását.
A házasságkötés lezárása négy hónapig tartott. Catalina tisztában volt a hozománya értékével, a földekkel, amelyeket megözvegyülés esetén kapna, és az elsőszülött fiára eső vagyonnal. Tudta, hogy ha Mateo gyermektelenül hal meg, a márki birtok unokatestvérére, Alonso de Villaseñorra száll.
Az egyetlen dolog, amit senki sem magyarázott el neki, az az volt, hogy mi fog történni az esküvő és az örökös érkezése között.
Mateo egy székre helyezte a hímzett kabátját, amelyet a szertartás alatt viselt. Harmincnégy éves volt, sötét hajú és olyan magabiztos, amelyet Catalina egészen addig az éjszakáig rendíthetetlennek tartott.
– Miért pont most kérdezed ezt tőlem?
– Szeretném rendesen teljesíteni a kötelezettségeimet.
Mateo arckifejezése megváltozott.
– Kötelezettségnek tekinted, hogy velem legyél?
„A házasságunkat úgy kötöttük, hogy biztosítsuk mindkét család folytonosságát. Abszurd lenne azt színlelni, hogy ez az elvárás nem létezik.”
Mateo közelebb lépett, de megállt, mielőtt megérintette volna.
– Catalina, tudod, hogyan fogan egy gyerek?
Érezte, hogy ég az arca.
– Ismerem az általános elvet.
– Magyarázd el nekem.
Katalin kinyitotta a száját, de egyetlen szót sem talált.
Mateo megértette a választ. Lassan felemelte a kezét, időt hagyva a lánynak, hogy elmozduljon, és megérintette az arcát.
– Senki sem magyarázta el neki.
– Nem vagyok gyerek.
– Nem mondtam, hogy az volt. De valaki úgy küldte ebbe a szobába, hogy készen állt szerződések aláírására, és teljesen fegyvertelenül, hogy eldönthesse, mit akar.
Gyengéden megcsókolta. Nem a szertartás rövid csókja volt, hanem egy türelmes, meleg csók, annyira különbözött mindentől, amit Catalina elképzelt, hogy a kezei végül a férfi mellkasán pihentek.
Aztán Máté visszavonult.
– Tetszett neked?
Catalina legszívesebben hazudott volna, hogy visszanyerje méltóságát.
-Igen.
– Akkor ott kezdjük.
Kezdjük is?
– Ennyi lesz mára.
A lány zavartan nézett rá.
– De az örökös…
„Nem akarok egy olyan nőtől fogant örököst, aki csak azért tűri el az életemet, mert egy közjegyző belefoglalta ezt a kötelezettséget egy dokumentumba. Amikor eljön az ideje, azt akarom, hogy a feleségem is engem válasszon.”
Mateo megcsókolta a homlokát, és a tűz melletti kanapéhoz ment.
Catalina mozdulatlan maradt, megkönnyebbülten és – saját zavarára – kissé csalódottan.
Másnap reggel csokoládét és édes kenyeret reggelizett, olyan nyugalommal, mint aki tökéletesen aludt.
– Remélem, kipihente magát – mondta.
-Sok.
– Milyen szerencsés! Az éjszaka felét azokon a dolgokon gondolkodtam, amiket még nem tud.
Catherine-t teljesen elragadta a csokoládé.
Mateo elégedetten elmosolyodott.
Így kezdődött egy különös neveltetés, amely különbözött mindentől, amit Catherine a nevelőnőitől kapott.
Mateo vacsora előtt megcsókolta, de mindig elhúzódott tőle, amikor Catalinának kezdett megfeledkezni az idegességéről. Lesegítette a lóról, és a kelleténél tovább fogta a derekát. A folyosókon olyan természetességgel tette a kezét a hátára, amit senki sem tartott helytelennek, bár ettől az érintéstől Catalinának eszébe sem jutott minden beszélgetés.
Először egyszerűen tűrte a provokációit. Aztán reagálni kezdett.
Egyik délután belépett az irodába, miközben Mateo a könyvelést nézegette. Levette a nyakkendőjét, és feltűrte az ingujját.
Katalin áthajolt a válla fölött, és a mellkasára tette a kezét.
Mateo tolla megállt a mozgásban.
– Szükséged van valamire?
– Csak a számlákat szeretném látni.
– A számlák az asztalon vannak.
– Te is.
Mateo elfordította a fejét. Arcuk olyan közel volt egymáshoz, hogy Catalina érezte, ahogy felgyorsul a légzése.
– Szándékosan csinálja ezt.
– Nagyon elkötelezett tanárom volt.
Valdeoro márki most először veszítette el teljesen a korábban épített győzelmi sorozatát.
Ez a kis győzelem megváltoztatott valamit köztük.
Catalina felhagyott az ijedt, utasításokra váró fiatal nő szerepével. Elkezdte kifejteni a véleményét a házról, a földekről és a földeken dolgozó családokról. Mateo, mindenki meglepetésére, hallgatott rá.
Amikor egy vihar három ház tetejét lerombolta, Catalina ellovagolt a faluba, és elintézte, hogy a családokat egy száraz pajtába költöztessék. Sárral borítva tért vissza, és Mateót az udvaron találta rá várva.
– Küldhetett volna nekem egy üzenetet – mondta. – Veled mentem volna.
– Találkoztam a polgármesterrel.
Mateo a kesztyűje miatt nem aggódva fogta meg sáros kezét.
– Nem minden márkinő ment volna ki abban az esőben.
„Nem mindegyikük úgy nőtt fel, hogy az anyja hússzor kevesebb erőforrásból vezeti a háztartást. Nem hagytam volna, hogy a gyerekek víz alatt aludjanak csak azért, hogy a ruhám tiszta maradjon.”
Mateo megcsókolta sáros bütykeit.
Ez jobban megindította Catherine-t, mint bármelyik provokációja.
