Három hónappal az esküvő után mindketten részt vettek egy valladolidi táncmulatságon. Catalina két táncot vállalt Don Ignacio Cárdenastól, egy fiatal tiszttől, aki nemrég érkezett Veracruzból.

A szoba másik oldaláról Mateo egy érintetlen pohárral a kezében figyelte őket.

Amikor a második tánc véget ért, átment a termen, és a kezét Catalina derekára tette.

– Úgy tűnik, jól érezte magát.

– Don Ignacionak nagyon érdekes a beszédmódja.

– Biztos vagyok benne.

– Féltékeny vagy, márki?

– A márkinéi nem éreznek féltékenységet.

Katalin felé emelte az arcát.

– Akkor figyelmeztetnem kellene, hogy nagyon úgy néz ki, mint aki azon gondolkodik, hogy kidob egy tisztet az ablakon.

Mateo egy üres galériához vezette.

– Megtanult veszélyesnek lenni.

– A tanárom hibája.

Azon az éjszakán Catalina rájött, hogy már nem engedelmességből kívánja Mateót. Azért kívánja, mert meghallgatja az elképzeléseit, tiszteletben tartja a határait, és megnevetteti egy olyan házban, ahol évekig minden túl ünnepélyes volt.

Ami családok közötti megállapodásként indult, lassan szerelemmé változott.

Azonban 6 hónap elteltével még mindig semmi hír nem érkezett a terhességről.

Doña Beatriz, Mateo édesanyja, diszkrét célzásokkal kezdte. Megkérdezte, hogy Catalina jól van-e, és szakorvosokat említett. A nagynénik figyelték, mit eszik. Az unokatestvérek elhallgattak, valahányszor Catalina belépett egy szobába.

Egyik délután Doña Beatriz az ölében hagyta a hímzést.

– A család kezd aggódni.

-Mert?

– Hat hónap telt el.

–Tudok számolni.

„Nem akarlak bántani, Catalina. De bölcs dolog lenne, ha egy orvos megvizsgálna. Ha bármilyen akadály merülne fel, tudnunk kell róla, mielőtt eltelik egy kis idő.”

Catalina úgy érezte, hogy egész élete egyetlen olyan funkcióra redukálódott, amelyet nem teljesített.

– Nincs okunk azt hinni, hogy bármi baj lenne.

– A gyermek hiánya már önmagában is ok.

Katalin remegő kézzel felállt és kiment a szobából.

Napokig kerülte a reggelit Mateóval. Valahányszor valaki gyerekeket említett, elhallgatott, és hosszú időt töltött a hálószobája ablakánál.

Mateo egy éjjel ott találta meg.

Letérdelt elé, és megfogta a kezét.

–Ismerem a hallgatásait. Valamit titkol.

Catalina megpróbálta tagadni, de a férfi hangjának édessége lerombolta a védekezését. Mindent elmondott neki.

Matthew arca megkeményedett.

– Úgy beszélt vele anyám, mintha egy kanca lenne, akit meg kellene vizsgálnunk, mielőtt megvennénk?

– Azt hiszi, hogy ezzel védi a család jövőjét.

– Ti vagytok a családom.

Mateo lement a nappaliba. Catalina hallotta a vitát fentről. Doña Beatriz felemelte a hangját; Mateo sosem tette, de minden szava úgy hangzott, mintha becsapódott volna egy ajtó.

Amikor visszatért, még mindig dühös volt.

– Nem fog még egyszer előfordulni.

– Mi van, ha soha nem lesz gyerekünk?

Mateo a kezébe fogta az arcát.

– Akkor ahhoz a nőhöz fogok férjhez menni, akibe beleszerettem.

– Ez a házasság kezdte biztosítani az öröklést.

– Így kezdődött. Nem ezért vagyok még mindig benne.

Katalin sírni kezdett.

–Nem tudtam, hogy megtarthatom-e a szeretetét, ha nem adom meg neki, amiért engem választott.

„Nem tudtam, hogy szükségem lesz a nevetésére reggelinél. Azt sem tudtam, hogy minden alkalommal, amikor belépek egy szobába, az arcát fogom keresni. Ez semmi sem volt benne a szerződésben, mégis ez az egyetlen dolog, amit most nem engedhetek meg magamnak, hogy elveszítsek.”

– Szeretem őt.

– Én pedig neked.

A béke alig 2 hétig tartott.

Egyik reggel megérkezett Alonso de Villaseñor, Mateo unokatestvére és a márkiné örököse, amennyiben a párnak nem lennének gyermekei. Egy közjegyző és Dr. Eusebio Landa, a Salcedo család korábbi orvosa kísérte.

Alonso letett egy dokumentumot az asztalra.

– Sajnálom, hogy kellemetlen hírt kell közölnöm, de családunk becsülete követeli az igazságot.

A bizonyítvány kimondta, hogy Catalina 14 éves korában súlyos betegségben szenvedett, és Dr. Landa szerint soha nem lesz képes gyermeket vállalni. Azt is állította, hogy Don Rodrigo de Salcedo, Catalina elhunyt apja, a házasságkötés megszervezése előtt tudott a diagnózisról.

Doña Beatriz elsápadt.

– Ez azt jelentené, hogy a megállapodást megtévesztéssel kötötték meg.

– És ez lehetővé tenné számunkra, hogy kérvényezzük a névváltoztatás érvénytelenítését – tette hozzá Alonso. Még van időnk megakadályozni a leszármazási vonal elítélését.

Katalin az orvosra nézett.

– Soha nem figyeltél rám.

– A láz befolyásolhatta az emlékezetét.

A bizonyítvány alján lévő pecsét hitelesnek tűnt. Az apja aláírása is.

Doña Beatriz Mateo felé fordult.

– Gondolnia kell a jövőre.

Mateo elvette a dokumentumot. Lassan elolvasta, majd négy darabra tépte.

– Már átgondoltam.

Alonso megdöbbent.

– Bizonyítékokat semmisít meg?

–Elpusztítok egy sértést.

– Ha nem tud neki örököst adni…

– Akkor is a feleségem marad.

– A márkiság rám száll.

– Inkább elveszítenék egy címet, mint hogy olyan férfivá váljak, aki képtelen megvédeni a szeretett nőt.

Catalina érezte, hogy a térdei összecsuklanak.

Alonso elhagyta a birtokot, megígérve, hogy az ügyet az egyházi hatóságok elé terjeszti. A pletykák még a hét vége előtt eljutottak Valladolidba. Néhány család abbahagyta a meghívást. Egy fővárosi újság azt állította, hogy a márkit egy meddő feleség csábította el.

Katalin nem akart csak várni.

Emlékezett rá, hogy 14 éves korában idősebb nővére, Josefa, súlyosan megbetegedett. Mindkettőjüknek hasonló volt a neve: Catalina María és Josefa Catalina. Josefa egy Pátzcuaro közelében lévő kolostorban halt meg.