Mateo kíséretében utazott oda.

Az idős Tomasa anya megtalálta a betegszoba könyvét. Az egyik oldal ki volt tépve, de a következő margóján még mindig ki lehetett venni a bejegyzést: „Josefa Catalina de Salcedo, magas láz, Dr. Landa ápolta.”

– A beteg a húgod volt – erősítette meg az apáca. – Három éjszakát töltöttél itt, és ápoltad. Emlékszem, mert nem volt hajlandó aludni.

Megőriztek egy Don Rodrigo által írt levelet is, amelyben megköszönte nekik a „lányom, Josefának” nyújtott gondoskodást, és megemlítette, hogy Catalina épségben hazatért.

Az Alonso által bemutatott igazolás hamis volt.

Kifizette Dr. Landa szerencsejáték-adósságait a nevek megváltoztatásáért cserébe. Aztán meghamisította Catalina elhunyt apjának aláírását.

A valladolidi tárgyaláson Tomasa anya bemutatta a könyvet és az eredeti levelet. Alonso írnoka, attól tartva, hogy őt is megvádolják, bevallotta, hogy több évvel korábban utasítást kapott a bizonyítvány keltezésére.

Doña Beatriz mindenki elé állt.

„Kételkedtem egy ártatlan nőben, mert jobban akartam egy unokát, mint amennyire tiszteltem a menyemet. Alonso kihasználta a félelmemet, de én adtam neki. Catalina, nincs jogom arra kérni, hogy felejts el. Csak azt kérhetem, hogy adj esélyt a kár helyreállítására.”

Katalin nem válaszolt azonnal.

–Kezdd azzal, hogy emberként bánsz velem, ne pedig egy leendő örökös edényeként.

-Én meg fogom tenni.

Alonso elvesztette adminisztratív jogait, és kitiltották a családi birtokokról. Dr. Landa végül börtönbe került hamisításért.

Bár az igazság bebizonyosodott, a terhesség mégsem következett be.

Catalinának voltak olyan éjszakái, amikor visszatért a félelem. Mateo megölelte, és ismételgette, hogy nem azért védte meg a házasságát, hogy később jutalmat szerezzen érte.

„Ha nem lesznek gyerekeink” – mondta neki egy este –, „akkor teletöltjük ezt a házat unokaöccsekkel, diákokkal és az összes munkásgyerekekkel, akik bejönnek a konyhába édességet keresni.”

Ahogy elkezdődött a tavasz, Catalina furcsán fáradtnak érezte magát. A csokoládé illatától hányingere lett, és egy lovaglás közben meg kellett állnia, mert a táj mozogni látszott.

Elküldött egy megbízható szülésznőért.

Hét napig őrizte a titkot.

Egyik este, miközben vacsoráztak, átnyújtott Mateonak egy összehajtogatott papírdarabot. Kinyitotta, és egyetlen mondatot talált benne:

„Úgy tűnik, a diák egy kicsit túl jól megtanulta a leckét.”

Mateo értetlenül nézett rá. Aztán Catalina még mindig lapos hasára siklott a tekintete.

Biztonságban vagy?

– A szülésznő megerősítette.

Olyan gyorsan állt fel, hogy majdnem felborított egy gyertyát. Megkerülte az asztalt, letérdelt, és a homlokát a felesége kezébe temette.

Katalin érezte, hogy remegnek az ujjai.

„Azt hittem, nem érdekli, hogy örököse legyen” – viccelődött könnyek között.

– Nem érdekel, hogy ez feltétele annak, hogy szeressünk. De ez a gyerek a miénk lesz, nem egy szerződés vagy egy vezetéknév.

Doña Beatriz könnyek között fogadta a hírt. Mielőtt a márkinéról beszélt volna, átölelte Catalinát.

A következő hónapok békésen teltek a szülés éjszakájáig.

Egy vihar folyókká változtatta az utakat. A bába nehezen érkezett meg, az orvos pedig egy híd túloldalán rekedt. 14 óra elteltével Catalina kimerült volt, és a baba még mindig nem született meg.

Mateo a folyosón várakozott, sápadtan, vérfoltos kezével, mert egy szilánkhoz nyomta az ajtóban.

A szülésznő elment.

– Kérdeznem kell valamit. Ha eljön a választás ideje…

– Catalinának – válaszolta anélkül, hogy hagyta volna befejezni –, mentsd meg a feleségemet.

Catalinának sikerült meghallania az ágyából.

Nem az örököst választotta, hanem őt.

Röviddel hajnal előtt egy kiáltás visszhangzott végig a birtokon.

A bába kinyitotta az ajtót, és egy takaróba csavart kislányt tett Mateo karjába.

Doña Beatriz egy pillanatig a földet nézte. Nem az a férfi volt, akire mindenki számított.

Mateo megcsókolta a lánya homlokát.

— Tökéletes.

Aztán egy második sikoly hallatszott a hálószobából.

A szülésznő hangosan felnevetett.

Senki sem tudta, hogy Katalin ikreket vár.

A második baba fiú volt, de Mateo alig pillantott a kék takaróra, mielőtt megkérdezte:

– És a feleségem?

– Fáradt, dühös és teljesen biztonságban.

Belépett a hálószobába, és Katalinát halványan mosolyogva találta.

– Odaadtam neki az örökösét – mormolta.

Mateo lehajolt, hogy megcsókolja.

– Családot adott nekem. De még mindig te vagy az első ember, akit választanék.

Az ikreket Lucíának és Rafaelnek nevezték el. Egy egészen más házban nőttek fel, mint az a fenséges kastély, amelyet Catalina érkezésekor ismert. A folyosók tele voltak nevetéssel, játékokkal és sietős léptekkel. Doña Beatriz megtanulta, hogy mielőtt tanácsot adna, engedélyt kérjen, és végül gyengédebb nagymama lett, mint azt bárki el tudta volna képzelni.

Catalina intézte az iskolákat és a lakásokat Valdeoróban. Mateo soha többé nem hozott fontos döntést anélkül, hogy megkérdezte volna őt.

Évekkel később, miközben a gyerekek az asztal alatt játszottak a könyvtárban, Catalina visszaemlékezett első nászéjszakájára.

– Azt ígérte, hogy nagyon elkötelezett tanár lesz.

– És én tartottam a szavamat.

– Nem egészen. Elfelejtette, hogy egy jó tanuló végül felülmúlja azt, aki tanítja.

Mateo azzal a rendezetlen örömmel nevetett, amelyet csak neki sikerült felébresztenie benne.

Házasságuk férfiak közötti üzleti tranzakcióként kezdődött, tele földekkel, vezetéknevekkel és örökösökkel kapcsolatos záradékokkal. Ezek a dokumentumok egyike sem számított egy olyan férj türelmére, bizalmára vagy bátorságára, aki inkább lemondana a címéről, mintsem elhagyná a feleségét.