1. RÉSZ
Hét hónapos terhesen Elena Valdés egy törött szekeret tolt át Durango hegyein, miközben a ló, amely megmenthette volna, eltűnt annak a nyomai között, aki ellopta. A tengely hajnalban eltört, a vízkészlet alig volt elég egy napra, és a méhében lévő baba olyan erővel mozgott, hogy a fára kellett támaszkodnia, nehogy elessen.

Hat hét telt el azóta, hogy Mateo, a férje tüdőgyulladásban meghalt. Mielőtt lehunyta volna a szemét, adott neki egy viaszosvászonba csomagolt jegyzetfüzetet.

– Csak Ismael Rentería parancsnoknak vidd San Jerónimóba. Még ha a családomból valaki könyörögne is, hogy nyisd ki vagy add át, ne tedd.

Elena kérdés nélkül engedelmeskedett. Mateo ács és földmérő-segéd volt; olyan türelemmel jegyezte fel a méreteket, neveket és dátumokat, amilyet Elena soha nem birtokolt. Ő volt az egyetlen férfi is, aki soha nem gúnyolta ki a nagy termetét, és soha nem éreztette vele, hogy hálásnak kellene lennie minden apró szeretetért. Saját anyja folyton azt hajtogatta neki, hogy egy hozzá hasonló nő nem választhat. Mateo viszont minden egyes nap őt választotta.

A temetés után Esteban a koporsót követelte az örökség rendezése ürügyén. Amikor Elena ezt elutasította, összehívta a családot, és azt állította, hogy az özvegy pénzt rejteget. Mateo anyja, aki beteg volt és az adósságoktól félt, könyörgött neki, hogy engedjen, és elkerülje a bajt Don Laureanóval. Elena sértések közepette hagyta el a házat, csak annyit vitt magával, amennyi a kocsira elfért. Esteban ennek ellenére átölelte az ajtóban, és megesküdött, hogy segítséget küld, ha az út nehézkessé válik. Az ölelés emléke most megmagyarázhatatlan nyugtalansággal töltötte el.

San Jerónimo 13 kilométerre volt. Doña Jacinta Muro munkát és egy szobát ígért neki a fogadójában. Elena összecsomagolt lisztet, szárított húst, 3 krumplit, Mateo leveleit és a jegyzetfüzetét. Épp elindult volna, amikor kerekek zörgését hallotta a köveken.

Egy teherkocsi, melyet két szürke ló húzott, ereszkedett le a dombról. A hajtó hatalmas termetű volt, sötét szakállal és favágó vállával. Távolról megállította az állatokat, megvizsgálta a tengelyt, az elvágott kötelet és Elena hasát.

– Hagyd ott a kocsit, és szállj be az enyémbe.

– Nem ismerem őt.

– Armando Salcedo. Élelmiszert szállítok a hegyi falvak között. Északi szél fúj, és gyalog nem fogsz tudni odajutni.

A hangja nem volt kedves, de nem is nézett rá megvetően. Úgy figyelte, ahogy valakit, aki túl sokat szenvedett el. Felemelte a bőröndöt anélkül, hogy kinyitotta volna, és határozottan kezet nyújtott neki. Elena elfogadta, mert a bizalmatlanság haszontalan volt, ha egyedül akart meghalni az út szélén.

Útközben Armando babos liszttortillát adott neki, és anélkül vezetett, hogy dicsekedne a segítségével. Azt mondta, nyolc éve utazik a hegyekben, és hogy van egy testvére, Nicolás. Amikor Elena megkérdezte, hol van, Armando három szóval lezárta a beszélgetést.

– Most már elment.

Északi szél fújt a szakadékokon keresztül. Armando egy serapéval takarta be Elena lábát. Amikor a nő megkérdezte, miért állt meg, így válaszolt:

–Tudom, mikor éri el valaki a határait. Azt is tudom, mi történik, ha senki sem áll meg.

Nem magyarázkodott bővebben.

Ahogy felértek az utolsó dombra, feltűnt San Jerónimo cseréptetőivel és a konyhákból gomolygó füstjével. Elena már-már fellélegezett, amikor öt lovas bukkant elő a fenyvesből. A brigádvezető, Roque Luján, üres tekintettel nézett rá, mint akit azért fizetnek, hogy engedelmeskedjen.

– Doña Elena, Don Laureano Baeza üdvözölni kívánja Önt a birtokán. A férje olyan dokumentumokat őriz, amelyek az Ön tulajdonát képezik.

–Ami Mateótól jött, az az enyém.

Armando átvetette a puskát a térdén.

– A hölgy már válaszolt is.

Roque elmosolyodott, mire négy férfi felemelte a fegyverét. Armando még csak a hangját sem emelte fel.

„Hogy elfoglalják, először lőniük kell. És ebből a távolságból legalább ketten nem fognak visszajönni érte.”

A lovak felhorkantak. Senki sem mozdult. Aztán egy másik lovas érkezett a csoport mögül. Elena felismerte a kalapot az arc előtt: Esteban Valdés volt az, Mateo öccse, a férfi, aki megígérte, hogy megvédi őt a temetés után.

Esteban kerülte a tekintetét, és elővett a zsebéből egy kést, amelyen nyomokban ugyanolyan rost volt, mint az eltűnt ló elvágott kötelében.

„Add oda nekik a jegyzetfüzetet, Elena. Megmondtam nekik, merre kell menned, és hová kell kikötnöd az állatot. Mateo már kifizette a hős szerepét; ne kelljen a családnak is fizetnie.”

Elena Mateo szelencéjét a mellkasához szorította. Armando felhúzta a puskáját. Roque kiadta a parancsot a szekér körülvételére, Esteban pedig valami még rosszabbat mormolt:

– Amikor a baba megszületik, Baeza megvesztegeti a bírót, a család pedig azt fogja állítani, hogy alkalmatlan vagy a baba megtartására.

Megbíztál volna Armandóban az árulás után? Kommentelj, oszd meg, és keresd meg a 2. részt, mielőtt ítélkezel.
2. RÉSZ
Elena érezte, ahogy a félelme dühbe csap át.

– Mateo fia nem lesz semmilyen földbirtokos vagy gyáva Valdés tulajdona.

Esteban lesütötte a tekintetét. Pénzzel tartozott Don Laureanónak, és feladta Elena útvonalát, cserébe azért, hogy megtarthassa anyja kis házát. Roque megpróbálta közelebb húzni a lovát, de Armando a patái közelében lévő sziklára célzott, és lőtt. A lövés port kavart; az állatok felágaskodtak.