– Ma nem – mondta Armando.

Roque kiszámolta a San Jerónimo-ig tartó távolságot, és visszavonulást rendelt el. Nem menekültek: egy másik útvonalon haladtak előre.

Armando sikátorokon át vezette a kocsit egy kék ajtajú rendőrőrshöz. Ismael Rentería, egy ősz hajú volt katona, felismerte Mateo nevét és becsukta a spalettákat. A jegyzetfüzetben két egymásnak ellentmondó okirat másolatát, megváltoztatott határvonalakkal ellátott vázlatokat, a helyi bírónak történő fizetések dátumait, valamint Don Laureano által kilakoltatott családok listáját találta. A Salcedo család is köztük volt.

„Ez bizonyítja a csalást, de pusztán a szavamra nem tartóztathatom le” – magyarázta Rentería. „Hitelesített másolatokat küldök a durangói kerületi bírónak, és szövetségi támogatást kérek. Hetekig fog tartani. Mindeközben Baeza irányítja a polgármestert és számos vidéki rendőrtisztet.”

Armando felajánlotta, hogy Elenát egy régi faszénégető kunyhóban rejti el, félreeső ösvényen. A lány elfogadta. Mielőtt elindult, Rentería egy vasdobozba tette a jegyzetfüzetet, és üzent Doña Jacintának, hogy biztonságban legyen a munka.

A faházban egy szoba, egy priccs és egy vaskályha volt. Armando a padlón aludt. Tűzifát aprított, ellenőrizte az ösvényeket, és soha nem nyúlt Elena holmijához. A lány főzött, és éjszaka Mateo kabátja alatt sírt, hogy senki ne hallja.

A negyedik éjszakán Armando megszólalt a sötétségből.

–Nem kell csendben sírnod. A fájdalom nem tiszteli a menetrendet.

Nem próbálta ígéretekkel vigasztalni. Egyszerűen csak ébren maradt, amíg a lány abbahagyta az erősnek tettettetését. Másnap reggel Elena rájött, hogy a hallgatása tisztelettudóbb volt, mint a családja összes tanácsa.

Az együttélés rutinná vált, erőltetett megszokás nélkül. Armando messze hagyta a kését és a puskáját az ágytól, érkezés előtt értesített, és soha nem döntötte el helyette, hogy mit vihet magával vagy főzhet. Elena ruhákat foltozott, elrendezte a készleteket, és nyilvántartást vezetett, hogy semmiből se legyen hiány. Amikor Armando csökkenteni akarta a saját adagját, elosztotta az ételt mindkettőjük előtt.

– Nem kell éhezned ahhoz, hogy megmutasd, törődsz velem.

– Hozzá vagyok szokva.

– Nos, szokj hozzá, hogy valaki gondoskodik rólad is.

Armando szinte komikus feszengéssel engedelmeskedett. Elena először látta igazán mosolyogni a vacsoráját.

Napokkal később bőrbe csomagolt terveket talált. Ezek egy házat ábrázoltak az Arroyo del Álamo mellett, egy olyan szobával, amelyen ez állt: „tároló vagy hálószoba egy gyermeknek”. Nicolás rajzolta a terveket, mielőtt Don Laureano érvénytelenítette volna a telek tulajdonjogát. A testvérek nem voltak hajlandók elmenni; röviddel ezután Nicolás egy pajtatűzben meghalt. A hatóságok balesetnek nevezték.

„Megtartottam a terveket, mert ha elégettem volna őket, azzal beismerte volna, hogy veszített” – vallotta be Armando.

—Nem veszített, amíg valaki meg akarja építeni őket.

A kifejezés mélyen megérintette. Attól kezdve nemcsak a menedéket, hanem a távollétet is megosztották: Mateo, aki az igazságosságban bízott; Nicolás, aki mégis helyet készített egy ismeretlen gyermeknek.

Armando bevallotta, hogy Nicolás elvesztése után már nem vágyott földre, családra vagy jövőre, mert a vágyakozás megkönnyítette annak elvesztését. Elena elmesélte neki, hogyan győzték meg édesanyja és Esteban a külsejükkel, hogy le kellene telepednie.

„Már nem aggódom amiatt, hogy mennyi helyet foglalok el” – mondta. „Azért aggódom, hogy mit kezdek azzal a hellyel.”

Állta a tekintetét.

–Számomra a teste sosem volt hiba.

Nem romantikus kijelentés volt, hanem egy abszolút egyszerűen kimondott tény. Pontosan ezért Elena hitt neki.

14-én Armando friss lábnyomokat talált kevesebb mint egy kilométerre. Felkészített két lovat a hajnali indulásra. Azon az éjszakán, miközben a vihar a tetőt ostromolta, Elena összehúzódást érzett. Aztán nyolc perccel később egy újabb, majd hat perccel később egy újabb.

– Még több mint 5 hét van hátra – mondta Armando sápadtan.

– Akkor hagyd abba az ijedtséget, és forralj fel egy kis vizet.

A szülés órákig tartott. Armando fogta a kezét, melegítette a takarókat, és minden utasítást követett. Amikor meghallotta a kislány hangos sírását, először elvesztette kifürkészhetetlen arckifejezését.

„Lélegzik, Elena. És úgy tűnik, nagyon dühös a világra.”

Megkapta a lányát, aki aprócska és élő volt.

– Clara Mateo Valdés lesz.

Armando váratlan gyengédséggel ölelte magához, és úgy nézett rá, mintha az a teremtmény kinyitott volna egy ajtót, amelyet Nicolás halála óta zárva tartott.

Elena alig aludt, amikor kiment megnézni. Hajnal előtt tért vissza, csizmáján friss sárral.

– 50 méterre lábnyomok vannak. Megtaláltak minket.

Ekkor egy hang hallatszott az ajtó mögül.

– Elena, Esteban vagyok. Add át a papírokat, és Don Laureano engedélyezi, hogy te és a lány élve távozzatok.

Armando lekapcsolta a lámpát. Az ablakon keresztül négy férfi látszott, amint bezárják a kört, miközben az újszülött sírni kezdett.
3. RÉSZ
Armando egy laza deszkára mutatott a kályha mögött. A kunyhónak egy keskeny kijárata volt, amely egy szakadékba vezetett, amelyet évekkel ezelőtt tűzlépcsőknek építettek. Míg Esteban tovább beszélgetett az ajtó előtt, Armando levette a deszkát, felnyergelte a két lovat az esőben, és Clarát a saját gyapjútakarójába csavarta.

–Te majd ellovagolsz a gázlóig. Én majd lekötöm őket.

– Mi hárman elérjük a gázlót – felelte Elena. – Ne gondold azt, hogy a te életed kevesebbet ér a miénknél.

Akkor jöttek ki, amikor Roque dörömbölt az ajtón. A fa reccsenése elnyomta az első paták hangját. Aztán a férfiak felfedezték az alagutat, és megkezdődött az üldözés.