Elena továbblovagolt, teste sajgott a szüléstől, a baba a mellkasához szorítva. Minden mozdulat fájdalmas volt, de tovább beszélt hozzá, eltökélten, hogy nem adja fel. Armando ismerte a kanyarokat, és kerülte a meredek lejtőket. Amikor elérték a patakot, Armando egy ösvényre mutatott a fenyők között.
– Gyerünk, elállom az utat.
– Megvárlak fent.
Megfordította a lovát, és Roque-kal és Estebannal szembenézett a gázlónál. Elena fellovagolt a dombra. Hangokat hallott, majd egy lövést, és végtelennek tűnő csendet. Épp visszafordult, hogy visszamenjen, amikor Armando bukkant elő a fák közül. Véres volt az ingujja, bár a golyó csak a karját súrolta.
– Rájuk lőttem. Roque beleesett a vízbe, Esteban pedig inkább segített neki, mintsem hogy kövessen minket.
Egy lovas oszlop bukkant fel a San Jerónimo-i út felől. Rentería haladt elöl, egy szövetségi bírósági ügynökkel és hat, Durangóból küldött vidéki rendőrrel együtt. Nem csodával határos módon mentettek meg: a parancsnok két napja figyelte a fegyveres férfiakról szóló jelentéseket, és előző este indult útnak, miután megtudta, hogy Esteban lőszert vásárolt.
Az ügynök megmutatta a lepecsételt házkutatási parancsot. Don Laureanót aznap reggel tartóztatták le. Mateo jegyzetfüzete a hagyaték könyveihez vezette őket; ott megtalálták a bírónak fizetett összegeket, a lefoglalt földeket, Esteban nevét, valamint egy összeget, amelyet Elena útvonalának biztosításáért kapott. Megtalálták azt a táviratot is, amelyben Roque elrendelte az iratok „tanúk nélkül” történő visszaszerzését.
– Az Arroyo del Álamo a meghamisított határok közé tartozik – mondta Rentería Armandónak –. A tárgyalás eltart egy ideig, de máris igényt tarthatsz a tulajdonodra.
Armando lehajtotta a fejét. Elena könnyeket látott a szemében, de úgy tett, mintha nem látná. Az a férfi hagyta, hogy szégyen nélkül sírjon; ő pedig ugyanolyan tisztelettel viszonozta.
Estebant és Roquét a gázlónál tartóztatták le. Esteban azzal próbálta igazolni árulását, hogy meg akarta menteni anyja házát.
– Nem mentetted meg a családot – felelte Elena. – Eladtad a halott bátyádat, az özvegyét és a lányát. Ezzel együtt kell élned, miután letöltötted a büntetésedet.
Miután visszatért San Jerónimóba, Mateo anyja a fogadó előtt várt. Doña Inés megkérte, hogy vigye el Clarát, majd követelte, hogy Elena vonja vissza az Esteban elleni vádat.
„Ő az egyetlen megmaradt fiam. Mateo nem akarná börtönben látni a testvérét.”
– Mateo azért halt meg, hogy ez a bizonyíték eljusson a bíróhoz – felelte Elena. – Ne egy halott embert használj fel annak védelmére, aki megpróbálta eladni a lányodat.
Doña Inés azzal fenyegetőzött, hogy magához veszi a lányt, mert Valdés vérvonalát hordozza. Rentería elmagyarázta, hogy semmilyen rokonság nem ruházza fel őt egy élő, cselekvőképes anya felett. Elena nem kiabált és nem könyörgött. Egyszerűen bement a fogadóba Clarával. Napokkal később, amikor Doña Inés elolvasta a táviratot, amelyben Esteban beleegyezett, hogy Roque kizárja a tanúkat, Doña Inés szégyenkezve tért vissza. Nem kért bocsánatot: Mateo leveleit az ajtó mellett hagyta, és elment. Ez nem oldott meg semmit, de legalább véget vetett a családi hazugságnak.
A folyamat hét hónapig tartott. Szakértők összehasonlították a terveket, közjegyzők felismerték a hamisított aláírásokat, és 11 gazda vallotta, hogy kilakoltatták őket. Don Laureanót csalás, vesztegetés és bűnszövetkezet vádjával ítélték el; lefoglalt földjeiből finanszírozták a kártérítést. Roque-ot fenyegetés és fegyveres zaklatás miatt ítélték el. Esteban enyhébb büntetést kapott az együttműködéséért, de Mateo édesanyja nem volt hajlandó fizetni a jogi képviseletéért. Egy Elenának írt levelében elismerte, hogy egy ház védelme nem indokolja egy ház lerombolását.
Elena nem válaszolt. Megértette, hogy a megbocsátás nem azt jelenti, hogy vissza kell küldeni valakit oda, ahonnan elárulta.
Ezekben a hónapokban Doña Jacinta fogadójában dolgozott. Három évnyi számlát rendezett, duplikált terheléseket fedezett fel, és fizetésemelést biztosított magának. Clara egészségesen nőtt fel Mateo vigyázó tekintete alatt, és olyan kiáltással, amitől az egész utca felébredhetett volna. Elena már nem csak túlélte: volt munkája, barátai és egy lánya. Armando azonban a megmentés másnapján búcsú nélkül távozott.
Októberben Rentería elmondta neki, hogy a bíróság jogszerűen visszaadta Arroyo del Álamót a Salcedo családnak, és hogy Armando három hónapja a tervek szerint építi újjá a házat. Elena kölcsönkért egy szekeret, és egy napig Clarával utazott. Armando egyedül, aranyozott levelekkel körülvéve találta, amint egy falat épített.
A fejsze megállt, amikor meglátta őket.
– Megtaláltál engem.
– Nem búcsúztál el.
Armando otthagyta a szerszámot.
– Nem tudtam, hogyan búcsúzhatnék el anélkül, hogy megkérnélek. Épp akkor szültél, elvesztetted Mateót, és már volt életed San Jerónimóban. Azt hittem, hogy miután elmúlt a vészhelyzet, már nem lesz számodra helyem.
Elena közelebb hozta Clara kosarát.
–Két hétig a földön aludtál, megszülted a lányomat, és ébren maradtál, hogy sírhassak. Már jóval a szülés előtt felhagytál a vészhelyzeti megoldás szerepével.
– Soha nem volt szükséged rám, hogy megmentselek.
–Szükségem volt valakire, aki megállítja. Aztán szükségem volt arra a valakire, aki nem megy el.
Armando nyílt arccal nézett rá, anélkül, hogy az a körültekintés falát viselte volna magán, amit a világ előtt alkalmazott.
– Ha még mindig itt akarsz látni, akkor nem megyek el többé.
Elena megfogta a kezét.
– Mutasd meg a házat!
