Mereven bámultam.

– Voltak ruhák a férjemnek a lakásodban?

Sírni kezdett.

Aztán kimondta azt a mondatot, ami végleg eloszlatott minden kétséget.

– Azt mondta, hogy ti ketten már nem vagytok igazán egy pár. Hogy csak Camila miatt vagytok még együtt.

Valeria szerint Mauricio hónapok óta ígérgette neki, hogy elválik. Mindig volt kifogás: az édesanyja beteg volt, a lányuk kicsi, a cég projektje pedig kritikus szakaszban volt.

Azon az estén Valeria véget vetett a kapcsolatnak.

Mauricio ivott.

Aztán bevett néhány pirulát.

– Mennyi idő alatt hívtad a mentőket?

– Körülbelül negyven perc.

-Negyven?

– Azt hittem, csak elaludt. Amikor iszik, gyakran elalszik így.

Saját szavai hallatán is csendben maradt.

Általában.

Nem ez volt az első alkalom, hogy Mauricio otthon ivott.

Órákkal később, már eszméleténél az intenzív osztályon, megkért, hogy láthasson.

Köntösben, arcmaszkban mentem be, és remegtek a lábaim.

– Camila tudja? – kérdezte.

– Nem ismeri a részleteket.

– Ne mondd el nekik.

– Miért voltál Valeria házában?

Lehunyta a szemét.

–Elmentem leadni néhány szerződést.

Majdnem felnevettem.

– Valeria már mesélt nekem, hogy van kapcsolatuk.

Hirtelen kinyitotta a szemét.

Felsoroltam neki mindent.

A 113 000 peso.

A tizenhét látogatás.

A ruhák.

A szállodák.

A tabletták.

Végül megkérdeztem:

– Elvetted a pénzt, amit anyám műtétjére szántak?

Mauricio hallgatott.

Ez a csend egy vallomás volt.

– Apádnak szívműtétre volt szüksége – mormolta. – Ha elmondtam volna, nem egyeztél volna bele.

– Láttad az orvosi dokumentációjukat?

-Nem.

– Beszéltél a kardiológussal?

-Nem.

– Tudta egyáltalán, melyik kórházban van?

Nem válaszolt.

– Szóval nem azért adtad kölcsön neki a pénzt, mert vészhelyzetet állapítottál meg. Azért adtad neki, mert jobban bíztál benne, mint a saját feleségedben.

Mauricio elfordította az arcát.

Feltettem neki a kérdést, amit nem akartam feltenni.

– Szereted őt?

Ismét csend.

Elővettem a jegygyűrűmet, és letettem az ágya melletti asztalra.

– Azért írtam alá, hogy megmentselek, mert Camila apja vagy. Nem azért, mert az intenzív osztályon töltött idő mindent eltöröl, amit tettél.

– Mariana, majd beszélünk, ha kijutok.

– Persze, hogy beszélni fogunk.

De három nappal később rájöttem, hogy a hűtlenség csak a jéghegy csúcsa volt.

Amikor hazamentem tiszta ruháért, két mappát találtam elrejtve a dolgozószoba fiókjában.

Az egyikben volt egy tervezet a házunk eladására.

A másikban Teresa tulajdonában lévő ingatlannal kapcsolatos dokumentumok.

A számítógépén a következő kereséseket is találtam:

„Eladható egy ingatlan a házastárs aláírása nélkül?”

„Vagyonátruházás válás előtt.”

„Hogyan lehet bizonyítani, hogy egy tartozás a házassághoz tartozik?”

Éreztem, hogy kihűlnek a kezeim.

Felhívtam egy volt egyetemi évfolyamtársamat, aki családjogi ügyvéd volt.

Nem mesélt nekem először a szeretőről.

Azt mondta nekem:

– Mariana, nézd meg a tartozásokat.

Ez mentett meg.

Két személyi kölcsönt fedeztem fel Mauricio nevére, összesen 260 000 peso értékben.

Ebből a pénzből 140 000 közvetlenül vagy közvetve Valeriához kapcsolódó számlákon kötött ki.

További 120 000-et Teresa egyik ingatlanának felújítására és egy anyósom nevére szóló befektetés megvásárlására költöttek.

Megjelentek szállodák, ékszerüzletek és éttermek is.

A vádiratok között találtam egyet egy termálfürdős szállodából, amely arról a hétvégéről kelt, amikor Mauricio azt mondta, hogy elutazott a városba egy képzésen.

Azon az éjszakán Camilának 39,2 fokos láza volt.

Egyedül vittem be a sürgősséginre.

Mauricio hajnali 1 óra után válaszolt az üzenetemre:

„Ittam pár italt a csapattársaimmal. Már vissza is értem a szállodába. Szólj, ha szükséged van valamire.”

Valeria posztolt egy képet a reggelijéről aznap reggel.

Két csésze kávé.

És egy férfi kéz, amelyen az az óra volt, amit Mauriciónak adtam a harmincötödik születésnapjára.

Mindenről másolatokkal a kezemben mentem vissza a kórházba.

Teresa bent volt a szobában.

És az asztalon megláttam egy piros termoszt, amit azonnal felismertem.

Az enyém volt.

Egy évvel korábban Teresa megkért, hogy készítsek húslevest Valeria állítólag beteg apjának.

Én magam töltöttem fel azt a termoszt.

Soha nem adták vissza nekem.

„Jött ma Valeria?” – kérdeztem.

Senki sem szólt semmit.

Teresa megpróbálta elrejteni a termoszt.

Aztán elővettem a dokumentumokat a táskámból.

– Ne aggódj a termosz miatt, Teresa. Inkább magyarázd el nekem, mi a 120 000 peso, ami a nevedre van befektetve.

Az arca elvesztette a színét.

Mauricio felült az ágyban.

– Nyomoz ellenem?

Odatettem elé a házunk eladásának tervezetét.

– Nem. Felfedem a tervet, amin dolgoztál, miközben azt hittem, csak késő estig dolgozol.

A szoba elcsendesedett.

És akkor kimondtam a két szót, amire senki sem számított:

– Válást akarok.

Teresa sikított fel először.

– Nem fogom megengedni!

Ránéztem.

– Szerencsére nincs szükségem az anyja engedélyére, hogy elváljam a fiától.

Mauricio kinyújtotta a kezét.

–Mariana, adj nekem egy esélyt. Felmondok, nem járok többé vele, és mindent visszaadok.

Visszahúztam a karom.

–Semmit sem értettél. Nem te hagytad el Valeriát. Valeria hagyott el téged.

Mozdulatlanul maradt.

És a terv legmocskosabb része még várat magára.

3. RÉSZ

Másnap reggel Valeria küldött nekem egy állítólagos kölcsönszerződést.

A dokumentum szerint Mauricio csak 63 000 pesót adott kölcsön neki.

Az aláírás dátuma az előző nap volt.

A feltűnő az volt, hogy Mauricio 113 000-et utalt át neki.