Felhívtam őt.

– Miért csak 63 000-et említ a szerződés?

Csend.

– Akkor kik voltak a másik 50 000?

– Önként adta nekem őket.

– Tökéletes. Tehát jogilag nem azt mondod, hogy kölcsönből gyűjtötték.

Megváltozott a légzése.

– Fenyegetsz engem?

– Olyan pénzt védek, ami a családi vagyonunkból származik.

– Ha jól bántál volna vele, soha nem jött volna velem.

Nevettem.

Nem azért, mert vicces volt.

Mert évekig hallottam ezt a logikát anélkül, hogy tudatosult volna bennem.

Ha Mauricio fáradt volt, az azért volt, mert túl sokat követeltem tőle.

Ha késett, értenie kellett a dolgát.

Ha magányosnak érezte magát, több figyelmet kellett szentelnem neki.

Ha megcsalt, akkor nyilvánvalóan az én hibám is.

„Szembesítheted vele, amiért hazudott neked” – mondtam neki. „Beismerheted, hogy beleegyeztél, hogy egy nős férfival legyél. De ne engem vonj felelősségre a kettőtök döntéseiért.”

Másnap Valeria 63 000 pesót adott vissza.

Aztán visszaadott még 50 ezret.

Még tízezret is átutaltak, amit Mauriciotól kapott a születésnapjára.

Azt hittem, ez lesz az utolsó, amit hallok felőle.

Hibáztam.

Két nappal később megkaptam a bankszámlakivonatokat és a felvételt.

Valeria üzenete így szólt:

„Nem azért küldöm ezt, hogy segítsek neked. Azért teszem, mert rájöttem, hogy ő is hazudott nekem.”

Hallgattam a hanganyagot.

Mauricio hangja volt.

„Amikor eladom a házat, a pénz egy részét anyukámnak fogom adni. Meg tudom győzni Marianát, hogy aláírja. Soha nem fog semmi olyat tenni, amivel veszélyeztetné Camila családját.”

Valéria megkérdezte:

– És akkor?

–Majd később elintézünk mindent. Ha minden rendben lesz, feleségül veszlek.

Hányingerem lett.

De aztán Valeria hozzátette:

„Azt hittem, velem építi fel az életét. Tegnap tudtam meg, hogy az a ház sosem lesz a miénk. Az igazi haszonélvező mindig is az édesanyja lesz.”

Ez mindent megváltoztatott.

Az ügyvédem áttekintette a történelmi feljegyzéseket.

A kezdetben talált 120 000 peso csak egy részét képezte ennek.

Egy évvel ezelőtt Teresa közel 260 000 pesót fizetett ki a régi házára felvett jelzáloghiteléből.

A pénz Mauricio által felvett kölcsönökből származott.

Ez azt jelentette, hogy miközben pénzt utalt át Valeriának, vagyontárgyakat is adott az anyjának.

A tartozások az ő nevén maradtak.

És mivel a házasság alatt szerezte őket, végül megpróbálhatja családi kötelezettségekként feltüntetni őket.

A pénz azonban olyan vagyontárgyakban kötött ki, amelyek kizárólag Teresa nevére szóltak.

Bementem a kórházba a bankszámlakivonatokkal.

Mauricio tagadta, amíg minden műtétet elé nem tártam.

Aztán elhallgatott.

Terézia közbelépett.

–Ez a ház egy napon Camiláé lesz!

– Kinek a nevében van ez ma?

-Enyém.

– Akkor ma nem Kamilla napja van.

– Család vagyunk!

– Vicces. Amikor gazdagság van, akkor család vagyunk. Amikor pénzről kérdezek, akkor tolakodó vagyok. Amikor adósságok keletkeznek, akkor újra család vagyunk.

Teresa ököllel az asztalra csapott.

– A fiamnak joga van segíteni az anyjának!

– Természetesen. Amihez nincs jogod, az az, hogy titokban kölcsönöket veszel fel, és elvárod, hogy segítsek visszafizetni őket, miközben te megtartod a vagyont.

Mauricio sírni kezdett.

– Felelősséget vállalok a 260 000-ért. A 120 000-et is visszaadom. Csak ne váljatok el.

Néhány másodpercig néztem rá.

– Hajlandó vállalni a felelősséget, mert én találtam meg a dokumentumokat. Mit tett volna, ha soha nem találom meg őket?

Nem tudott válaszolni.

És volt még egy hazugság.

Az ügyvédemnek sikerült bebizonyítania, hogy Valeria apjának valóban szívproblémái voltak.

De ez két évvel ezelőtt volt.

Abban az időszakban, amíg Mauriciótól pénzt kapott, csak rutinvizsgálatokra járt.

A feltételezett 63 000 pesóból, ami vészhelyzeti alap volt, Valeria körülbelül 40 000-et személyes adósságok törlesztésére, a többit pedig lakbérre és egyéb kiadásokra költött.

Megtévesztette Mauriciót.

Mauricio megtévesztett engem.

És Teresa segített Mauriciónak elrejteni.

Abban a történetben nem volt ártatlan áldozat a felnőttek között.

Azon a napon, amikor Mauriciót elbocsátották, Valeria megjelent a lift közelében.

Egy táskát cipelt.

Benne voltak a ruhái, a könyvei, a borotvája és egy bankkártya, amin valamivel több mint nyolcezer peso volt.

Átadta nekem a piros termoszt is.

Mauricio összevonta a szemöldökét.

– Mondtam már, hogy ezt nem kell visszaadnod.

Valéria rá sem nézett.

– Nem adom vissza neked.

Aztán felém fordult.

– Tudom, hogy ez semmit sem old meg. Nincs jogom bocsánatot kérni sem. Azt hittem, amíg jobban szeret, addig nem vagyok igazán „a másik nő”. Később megértettem, hogy Mauricio nem szeretett egyetlen konkrét nőt sem. Szerette, ha fontosnak érezte magát valaki számára.

Teresa keserűen felnevetett.

– Most tisztességesen kell viselkedned, miután pénzt kaptál.

Valéria mély levegőt vett.

– Tavaly óta tudsz rólunk.

Anyósom abbahagyta a mosolygást.

– Ez hazugság.

Valeria elővette a mobiltelefonját.

– Megvan a felvétel.

És eljátszotta.

Tisztán hallottuk Teresa hangját:

„Amíg nem csinálsz jelenetet a munkahelyén, és nem hagyja magára a családját, a férfiaknak lehetnek elfoglaltságaik. De ne tévedj. Egy dolog szórakozni, de egy másik dolog be akarni lépni ebbe a családba.”

Teresára néztem.

Most már értette, miért védte mindig Valeriát aznap reggel.

Nem lepődött meg a kalandon.

Az egyetlen dolog, ami meglepte, az volt, hogy Valeria Mauricio hivatalos partnere akart lenni.

Miután kiengedtek, magammal vittem Camilát, és ideiglenesen anyukámnál, Isabelnél laktunk.