Két dokumentum másolata volt nálam.
Azon a kora reggeli orvosi beleegyezés.
És az elemzés, ahol megjelent az alkohol és a nyugtatók.
Odaadtam neki őket.
–Mindig arra emlékeztettél, hogy azért írtam alá, hogy megmentselek.
Rámutattam az első dokumentumra.
–És igaz is. Azért írtam alá, mert egy élet veszélyben volt, és mert Camila nem érdemelte meg, hogy elveszítse az apját.
Aztán a másodikra mutattam.
–De az életének megmentése nem törli el azt, amit vele tett. Vagy amit velem tett. Vagy a pénzt. Vagy a hazugságokat. Vagy az adósságokat.
Terézia összeszorította az ajkait.
–És Camila? Neki nincs szüksége egy teljes családra?
– Van családja.
– De Mauricio akkor is az apja.
– És ez így is marad. Senki sem veszi el tőle azt a helyet.
– Még mindig a nagymamája vagyok.
-Is.
Terézia valami többre számított.
Talán abban reménykedtem, hogy azt hallom tőle, hogy még mindig olyan, mint egy anya.
Nem én mondtam.
Elvettem a régi kulcsot a kulcstartóról, ami ahhoz a házhoz vezetett, ahol Mauricióval laktam.
Beledobtam a piros termoszba, amit Valeria adott vissza.
A fém száraz hanggal csapódott az aljához.
Kis.
De nekem úgy hangzott, mintha egy ajtó bezáródna.
Camila és anyukám az utca másik oldalán voltak.
Isabel a műtét után még mindig tudott támasztékkal járni. Camila fogta a kezét.
Amikor a közlekedési lámpa megváltozott, a lányom integetni kezdett nekem.
Átkelés.
Fogtam a táskát, amit anyukám cipelt, majd megfogtam Camila kezét.
„Menjünk?” – kérdezte a lány.
-Igen.
-Otthon?
Ránéztem anyámra.
Aztán a lányomhoz.
És elmosolyodtam.
-Otthon.
Tovább sétáltam velük.
Ezúttal senki sem követett engem.
És tíz év óta először nem éreztem szükségét annak, hogy visszatekintsek.
