1. RÉSZ

– Még élsz?

Hajnali 3:12 volt, amikor Renata Salgado bekerült az intenzív osztályra, mintha egy ünnepi vacsorára menne.

Mozdulatlanul feküdtem a kórház fehér fényei alatt: három eltört bordám, egy sérült lépem és egy agyvérzésem volt, ami az orvosok szerint akár meg is halhatott volna.

Renata dizájner magassarkút viselt, egy luxus kézitáskát szorongatott, és olyan mosolya volt, hogy a gyomrom összeszorult.

– Meg kellene köszönnöd, Valeria – mondta, miközben az ágyamhoz lépett. – Három évig voltál Alejandro Cárdenas felesége. Egy gyermekotthonban nevelkedett lány soha nem jutott volna el idáig nélküle.

Nem válaszoltam.

Minden lélegzetvétel úgy vágott át a bordáimon, mint egy kés.

Renata felém hajolt.

„Ami tegnap este történt, az az én ötletem volt. Mondtam neki, hogy elegem van abból, hogy úgy hencegsz Mateóval, mintha valami nagyszerű Mrs. Cárdenas lennél. Alejandro csak azt tette, ami szükséges volt, hogy a helyedre tegyen.”

Valami végleg eltört bennem.

Előző este Alejandro részegen tért vissza a las lomasi házunkba. Renata is vele volt.

Sírva azt állította, hogy azért posztoltam képeket a fiunkról, hogy megalázzam, és emlékeztessem arra, hogy soha nem sikerült a felesége lenni.

Alejandro meg sem kérdezte, mi történt.

Két biztonsági őrt hívott.

– Hogy megtanuljon tiszteletet gyakorolni.

Ennyi volt.

Órákkal később egy műtőben ébredtem fel.

Renata arra számított, hogy összetörve fog látni, de amikor észrevette, hogy nem sírok, elvesztette a türelmét.

–Alejandro mindig is szeretett engem.

– Talán – mormoltam. – De azért vett el feleségül, mert kifárasztottad.

A mosolya eltűnt.

– Mit mondtál?

„Nem azért választott engem, mert szeretett. Azért választott, mert nem kiabáltam, nem panaszkodtam, nem fenyegetőztem azzal, hogy elhagyom. Könnyű volt megszabadulni tőlem. Te voltál a probléma, amitől meg akart szabadulni.”

A pofon újra feltépte a sebet az ajkamon.

Amikor a nővérek bejöttek, Renata már sírt.

–Sajnálom… Csak meglátogattalak. Tudom, hogy mindez az én hibám, mert Alejandro sosem szűnt meg szeretni.

Olyan jól játszott, hogy szinte el is hittem volna neki.

Órákkal később Alejandro megjelent egy csokor fehér rózsával.

Ugyanazokat, amiket akkor is használt, amikor megkérte a kezem.

„Oké, ami tegnap este történt, az egy hiba volt” – mondta. „Túl sokat ittam.”

Egy hiba.

Három bordatörés hiba volt.

– Már aláírtam a válási papírokat – feleltem. – Nem kell színlelned.

Elővett egy bankkártyát.

– Ötmillió peso van. Később vehetek neked egy lakást.

– Nem akarom a pénzedet.

– Akkor mondd meg, mit akarsz.

– Lásd Máté. Hetente kétszer. Írásban.

Alejandro túl sokáig hallgatott.

Végül bólintott.

– Majd beszélek az ügyvédekkel.

Három nappal később megérkezett az ügyvédje.

Átadta nekem a végleges megállapodást.

Kétségbeesetten kerestem a fiamról szóló záradékot.

És megtaláltam őt.

De pont az ellenkezőjét állította:

„Valeria Cruz asszony beleegyezik, hogy nem kér rendszeres látogatást a kiskorútól, amíg az apa úgy ítéli meg, hogy az ilyen látogatások befolyásolhatják az állapotát.”

Éreztem, ahogy eltűnik a levegő a szobából.

–Alejandro megígért még valamit.

Az ügyvéd lesütötte a tekintetét.

– Ez a te végső döntésed.

Remegő kézzel fogtam a tollat.

Alejandrónak ügyvédei, pénze, cégei és kapcsolatai voltak.

Alig volt megtakarításom, a testem tele volt zúzódásokkal, és nem voltak családtagjaim, akik támogathattak volna.

Cég.

Percekkel később egy hangüzenet érkezett Mateo tanárától.

Alig hároméves fiam hangja betöltötte a szobát:

– Anya, ma eljössz értem? Megígérem, hogy nem kérek fagyit… de gyere korán, jó?

Befogtam a számat, hogy ne sikítsak.

Egy héttel később felhívtam az óvodát.

– Asszonyom, Mateo már nem itt tanul – tájékoztatott egy titkárnő. – Az apja befejezte a kilépési folyamatot. Azt mondta, hogy a fiú elhagyja az országot.

Éreztem, hogy megáll a szívem.

Alejandro nem csak el akarta venni tőlem a fiamat.

Olyan messzire akartam vinni, hogy soha ne találjam meg.

És még aznap délután, még mindig bekötött bordákkal, elhagytam a kórházat anélkül, hogy elképzeltem volna, hogy mielőtt felépülök Mateo, rájövök, ki is vagyok valójában.

Ami ezután történt, az olyasmi volt, amit még Alejandro Cárdenas sem tudott volna elképzelni.

2. RÉSZ

Este kilenc óra előtt érkeztem meg a las lomasi házhoz.

A menedzser elsápadt, amikor meglátott.

– Valeria asszony… nem kellene itt lennie.

Aztán egy sikolyt hallottam a második emeletről.

-Anya!

Mateo lefutott a lépcsőn a plüssnyulával a karjában.

Olyan szorosan öleltem, hogy újra elkezdtek fájni a sebeim.

–Hol voltál, anya? Apa azt mondta, hogy elmentél.

Alejandro fél tízkor érkezett.

Amikor meglátott engem Mateóval, jegesre változott az arca.

– Ki engedett be téged?

– Ki akarod vinni Mexikóból?

Alejandro töltött magának egy whiskyt, mielőtt válaszolt.

—Renata egy ideig Ausztráliában szeretne élni.

– Mateo hároméves.

– Pontosan. Gyorsan alkalmazkodni fog.

– Ő a fiam.

– Az enyém is. És te írtad alá.

Ez a mondat végre felébresztett bennem valamit.

– Egyszer majd megbánod.

Alejandro szárazon felnevetett.

–Mit akarsz csinálni? Mit fogsz csinálni, Valeria?

Amikor az ajtóhoz értem, hozzátette:

– És ne vesztegesd az idődet álláskereséssel. Már több partneremnek is világossá tettem, hogy bárki, aki felvesz, problémái lesznek a Grupo Cárdenas-szal.

Mozdulatlanul maradtam.

Tudtam, hogy a házasságunk alatt mesterdiplomát szerzett.