– Mindig visszajövök hozzád.

Elővett egy rajzot a hátizsákjából.

Hatalmas hajú nő volt, akinek a mosolya félig elfoglalta az arcát.

-Te vagy az.

– Ennyire kócos vagyok?

Mateo nevetett.

Az a nevetés minden vagyonnál többet ért.

A következő hónapokban az életem elkezdett újjáépülni.

A szüleim nem próbálták megvásárolni a vonzalmamat.

Ez a részlet volt az, ami végül közelebb hozott hozzájuk.

Anyám megkérdezte, mit kérek reggelire. Apám túl sok játékot vett Mateónak, és úgy tett, mintha azért tette volna, „mert leárazták őket”.

A családi csoport társadalmi felelősségvállalási részlegénél kezdtem dolgozni, először tanácsadóként, majd nőknek szóló lakhatási projekteket irányítottam.

Nem akartam egyszerűen csak „Héctor Alcázar örököse” lenni.

Vissza akartam szerezni azt a nőt, aki megszűntem lenni, amikor férjhez mentem.

Három hónappal később apám megszervezte a Grupo Alcázar évfordulós vacsoráját egy szállodában a Reformán.

A sajtó, az üzletemberek és több száz vendég töltötte meg a termet.

Alejandro is részt vett.

Addig az éjszakáig nagyon kevesen tudták nyilvánosan, hogy ki vagyok.

Apám felment a színpadra.

Beszélt a cég növekedéséről, az új projektekről és a jövőbeli terveiről.

Aztán szünetet tartott.

– De ma este valami olyasmiről szeretnék beszélni, aminek semmi köze az üzlethez.

A szoba elcsendesedett.

– Huszonöt évvel ezelőtt elvesztettük a lányunkat. A feleségemmel sosem hagytuk abba a keresését.

Éreztem, hogy remegnek a lábaim.

– És ma már elmondhatom, hogy hazatért.

A fények felém fordultak.

– Bemutatom a lányomat, Valeria Alcázart.

Tapsot hallottam.

De én csak Alejandróra néztem.

Az arca elvesztette a színét.

Aztán megértette.

Megértette, miért szigorítottak a bankok a feltételeket.

Miért voltak olyan ügyvédei, akik kiálltak az övéi mellett?

Miért nem sütötte le többé a tekintetét az a nő, akit „család nélküli árvának” nevezett?

Vacsora után egyedül talált egy teraszon.

– Nem tudtam, ki maga – mormolta.

-Pontos.

-Hogy érted ezt?

– Ha tudtad volna, talán soha nem ütöttél volna meg.

Alejandro kinyitotta a száját.

– Ez nem az…

–Ugye nem igaz? Soha nem kérdezted, honnan jöttem. Soha nem akartad tudni, mit szeretek, mitől félek, mit akarok kezdeni az életemmel. Számodra tökéletes voltam, mert nem volt családom, aki bármit is felróhatott volna neked.

– Valéria, én…

– Ha tudnod kell egy nő vezetéknevét ahhoz, hogy tiszteld őt, akkor sosem tisztelted.

Néma maradt.

Az én piacom.

Hetekkel később váratlan hírt kaptam.

Renáta terhes volt.

Alejandro pedig újra akarta tárgyalni a felügyeleti jogot.

Mauricio megérkezett a szüleim házához a dokumentumokkal.

– Hajlandó átadni neked Mateo kizárólagos felügyeleti jogát, és harmincmillió pesót adományozni a jövőbeni megélhetésére.

Zsófia összevonta a szemöldökét.

-Csak úgy?

– Nem egészen – felelte Mauricio. – Azt akarja, hogy Valeria lemondjon a házasságból eredő minden fennálló vagyonjogi követeléséről.

Nem kellett túl sokat gondolkodnom rajta.

– Szeretem Mateót.

– Jogilag többért küzdhetünk.

„Nem akarok éveket tölteni lakások, autók vagy részvények miatti veszekedéssel. Stabilitást akarok a fiamnak.”

Mauricio bólintott.

– Akkor feltételeket szabok a védelmére.

Az utolsó találkozót a Grupo Cárdenasban tartották.

Amikor beléptem, Alejandro úgy nézett ki, mintha néhány hónap alatt öt évet öregedett volna.

Némán elolvasta a megállapodást.

Aztán rám nézett.

– Így ér véget minden?

– Azon az estén ért véget, amikor azokat az embereket a hálószobámba küldted.

Lenézett.

-Életem legnagyobb hibáját követtem el.

–Nem hiba volt, Alejandro. Hiba az, ha rossz kijáratnál hajtasz le a Periféricón. Döntéseket hoztál. Egyiket a másik után.

Könnyek szöktek a szemébe.

– Igen, szerettelek.

Valamiért ez a három szó már nem fájt.

„Tudod, mi a probléma?” – kérdeztem. „Az, hogy olyan dolgokat nevezel szerelemnek, amik nem azok.”

Rám meredt.

A szerelem nem tör el három bordát. Nem fenyegetőzik azzal, hogy elveszi a gyereket. Nem megaláz. Nem szigetel el. Nem kell egy nőnek hallgatnia ahhoz, hogy jó feleségnek tekintse.

Alejandro sírni kezdett.

Ez volt az első alkalom, hogy láttam, hogy ezt csinálja.

-Bocsáss meg.

– Elfogadom a bocsánatkérését.

Reménykedve felnézett.

– De én nem bocsátok meg neked.

Az arca elkomorult.

– Ezek különböző dolgok.

Aláírta.

Miután befejeztem a megállapodás másolatának mentését, megkérdezte:

– Szerettél te valaha igazán?

Mély lélegzetet vettem.

– Többet, mint kellett volna.

-Így…

– Pontosan ezért éltem túl ilyen sokáig veled.

Felkeltem.

– De a nő, aki szeretett téged, meghalt abban a kórházban.

Fejem megfordítása nélkül távoztam.

Azt hittem, ez lesz az utolsó alkalom, hogy beszélünk.

Hibáztam.

Néhány nappal később Mauricio felhívott.

Alejandro Renatával Ausztráliába utazott, mielőtt a baba megszületett, és el akart búcsúzni Mateótól.

Az első reakcióm az volt, hogy elutasítom.

Aztán a fiamra gondoltam.

Nem akartam, hogy egy nap megkérdezze, megpróbált-e elbúcsúzni az apja, és hazudnia kelljen neki.

Elfogadtam a tíz percet.

Délután négy órakor egy fekete autó parkolt a szüleim háza előtt.

Alejandro egy csokor fehér rózsával várt mellette.

Mateo a lábam mögé bújt.

– Anya… apa az.

-Igen.

– Elviszel egy fuvarra?

Idegesített.

– Nem. Senki sem fog sehova vinni, ha nem akarsz menni.

Alejandro letette a virágokat a földre és letérdelt.

– Mateo, adhatok egy ölelést?

A fiam habozott.

Végül odalépett hozzá.

Alejandro olyan szorosan ölelte magához, hogy az remegni kezdett.