Tudtam, hogy vissza akarok térni az üzleti világba.

És már azelőtt eldöntötte, hogy elpusztít, mielőtt megpróbáltam volna felkelni.

Azon az éjszakán Sofiánál aludtam, aki a legjobb barátnőm volt az egyetemről.

Amikor mindent elmondtam neki, csak egy kérdést tett fel:

-Mire van szükséged?

– Hogy megtaláljam a biológiai szüleimet.

Zsófia hallgatott.

Egy pueblai gyermekotthonban nőttem fel. Sosem ismertem a családomat. De most először tudnom kellett, honnan jövök.

Nem gazdag családra vágytam.

Választ kerestem.

Sofia felvette a kapcsolatot egy eltűnt személyekkel és régi feljegyzésekkel foglalkozó szervezettel.

Közben beleegyeztem, hogy együtt dolgozom vele a kis pszichológiai praxisában.

Felvette a telefonokat, benyújtotta a dokumentumokat és kávét főzött.

Mivel egy kastélyban éltem, a szerény fizetés megalázónak tűnhetett számomra.

Nem volt az.

Megalázó volt engedélyt kérni, hogy a saját házamban lélegezhessek.

Két héttel később kaptam egy hívást.

– Valeria Cruzzal beszélek?

-Igen.

– Hector Alcazar úr titkára vagyok. Személyesen szeretne találkozni önnel.

Ismertem ezt a vezetéknevet.

A Grupo Alcázar az ország egyik legnagyobb ingatlan- és pénzügyi konglomerátuma volt.

Kíváncsiságból elfogadtam.

Másnap egy autó elvitt egy Bosques de las Lomas-i lakhelyre.

Hector Alcazar majdnem hatvanéves volt, őszülő haja volt, és a tekintete azonnal megváltozott, amint meglátott.

– Valeria… huszonöt évvel ezelőtt elvesztettem a lányomat egy pueblai buszpályaudvaron.

Borzongást éreztem.

– Kétéves volt. Piros pulóvert viselt. És egy kis kékes folt volt a bal csuklóján.

A karomra néztem.

A folt még mindig ott volt.

Hector nagyot nyelt.

– Folyamatosan kerestük. Nemrég találtunk egy régi feljegyzést egy lányról, akit két nappal az eltűnése után vettek fel egy gyermekotthonba. A vércsoportjuk egyezik.

Elcsuklott a hangja.

– DNS-tesztet szeretnék kérni.

Elfogadtam.

Öt nappal később Sofia berontott az irodába, kezében az eredménnyel.

Rokonsági valószínűség: 99,99%.

Hector Alcázar volt az apám.

Anyám, Elena, huszonöt évet töltött azzal, hogy megtalálja az elveszett kislányát.

Amikor találkoztam vele, alig merte megérinteni az arcomat.

– Bocsáss meg – suttogta sírva. – Minden nap azon tűnődtem, hogy ettél-e már, hogy vigyázott-e rád valaki, hogy féltél-e…

Életemben először mondtam ki egy szót, ami mindig is idegennek tűnt számomra:

-Anya.

Azon az estén együtt sírtunk.

Néhány nappal később Hector megkérdezte tőlem:

– Vissza akarja kapni a fiát?

Nem kérdezte meg, hogy lehetséges-e.

Megkérdezte, hogy akarok-e.

-Igen.

– Akkor visszavisszük őt.

A jogi csapata szabálytalanságokat talált a kórházi tartózkodásom alatt aláírt megállapodásomban, a bántalmazásról szóló feljegyzésekben, és bizonyítékokat arra vonatkozóan, hogy Alejandro folyamatosan harmadik felek gondjaira bízta Mateót.

De találtak valami sokkal nagyobbat.

A Grupo Cárdenas Nayarit partvidékén megvalósuló turisztikai projektjét a mangroveerdők esetleges károsítása és a kétes engedélyek miatt vizsgálták.

És az egyik szervezet, amely finanszírozta a projekt egy részét, apám pénzügyi csoportjához tartozott.

Alejandro azt hitte, hogy nincs senkim.

Nem tudtam, hogy a nő, akit kórházba küldött, Mexikó egyik leggazdagabb emberének rég elveszett lánya.

Három nappal később az ügyvédei sürgős találkozót kértek.

Az ügyvédem kíséretében beléptem a Grupo Cárdenas tárgyalójába.

Renata Alejandróval volt.

Úgy nézett rám, mint mindig: felsőbbrendűen.

Amíg az ügyvédem két mappát nem tett az asztalra.

Az egyik tartalmazta a Mateo felügyeleti jogának kérelmezéséhez szükséges bizonyítékokat.

A másik, a tengerparti projekt dokumentumai.

Alejandro nyitotta ki a másodikat.

És mióta ismerem, most először láttam valódi félelmet a szemében.

Aztán megkérdezte:

– Valeria… ezt honnan szerezted?

Mosolyogtam.

Mert akkor még nem tudtam, ki áll mögöttem.

És másodpercek választottak el attól, hogy megtudjam.

3. RÉSZ

– Heti három napot szeretnék Mateóval tölteni, és a vakáció felét is vele – mondtam. – Írásos garanciát is kérek arra, hogy az engedélyem nélkül nem hagyja el az országot.

Alejandro otthagyta a dokumentumokat az asztalon.

– Ez nem fog megtörténni.

Az ügyvédem, Mauricio Serrano, nyugodt maradt.

– Akkor benyújtjuk a pert.

Renáta hangosan felnevetett.

– Tényleg azt hiszed, hogy idejöhetsz és megfenyegethetsz minket?

Mauricio kinyitott egy másik mappát.

– Ez nem fenyegetés. Ez információ. A Bahía Esmeralda fejlesztés környezetvédelmi engedélye felülvizsgálat alatt áll. Továbbá ellentmondások vannak a jóváhagyott projekt és az elvégzett munka között.

Renata arca megváltozott.

Apja évekkel korábban fontos pozíciót töltött be az állami kormányzatban, és a neve közvetve bizonyos ügyekhez kapcsolódott.

– Apámnak semmi köze ehhez – csattant fel.

– Akkor biztosan nem bánja, ha mindent kivizsgálnak – felelte Mauricio.

Alejandro rám nézett.

– Mit akarsz valójában?

– A fiamnak.

– És akkor?

-Semmi.

Úgy tűnt, ez jobban nyugtalanította, mint bármilyen fenyegetés.

A házasságunk alatt megtanultam, hogy Alejandro ért a pénzhez, a hatalomhoz és a cserékhez.

Amit sosem értett, az az volt, hogy vannak, akik egyszerűen csak szeretnek.

Két óra múlva elfogadott egy új együttélési megállapodást.

Hetente kétszer és váltakozó hétvégéken.

Nem minden volt, amit akartam, de azt jelentette, hogy újra megölelhettem Mateót.

Ahogy elindultam, Alejandro utolért a folyosón.

– Megváltoztál.

– Nem. Egyszerűen csak abbahagytam a félelmemet tőled.

Másnap elmentem a fiamért.

Egy órával korábban érkeztem az új óvodába.

Amikor kinyílt az ajtó, Mateo jelent meg kék egyenruhában a plüssnyulával.

Meglátott engem.

Mozdulatlanul maradt.

Aztán elfutott.

-Anya!

Letérdeltem és a karjaimba vettem.

– Azt hittem, nem jössz vissza – zokogta.