1. RÉSZ

–KI A FRANC EZ A NŐ, ÉS MIÉRT ALKSZIK A FÉRJEMMEL EGY ÁGYAMBAN?

A sikolyom visszhangzott az egész osztályon.

Hajnali kettő után kicsivel értem haza egy pokoli nap után, amit egy mexikóvárosi reklámügynökségnél töltöttem. Órák óta ki volt kapcsolva a mobilom, mert lemerült az akkumulátora, és csak arra tudtam gondolni, hogy leveszem a magas sarkú cipőmet, megölelem Diegót, és délig alszom.

Diegoval csak két hónapja voltunk házasok.

Halkan beléptem, a táskámat a nappaliban hagytam, és egyenesen a hálószobába mentem. A függönyök be voltak húzva, és csak egy kevés fény szűrődött be az utcáról.

Azonnal felismertem Diego sziluettjét a takaró alatt.

Mosolyogtam.

Amíg meg nem láttam egy nő lábát keresztbe tenni fölötte.

Le voltam fagyva.

Az ágyamban az én oldalamon egy sötét hajú idegen aludt, aki ráadásul a bordó selyem hálóingemet viselte.

Éreztem, hogy forr a vérem.

Hirtelen felkapcsoltam a villanyt.

– Diego! Kelj fel azonnal!

Olyan erősen megrántottam a takarót, hogy a férfi kiesett az ágyból.

Az asszony ijedten felébredt, és egy párnával betakarta magát.

Ő, még félig alva, a padlóról figyelt engem.

-Ki maga?

Azt hittem, nem hallottam jól.

– Hogy érted azt, hogy ki vagyok én? A feleséged vagyok!

Levettem egy vastag magazint az asztalról.

– És ez az én házam!

A férfi felemelte a kezét.

– Nincs feleségem! Meg vagy bolondulva!

Épp hozzá akartam vágni a magazint, amikor kivágódott a hálószoba ajtaja.

– Valéria!

Megfordultam.

Egy másik Diego állt az ajtóban.

Fekete rövidnadrág. Kócos haj. Ugyanolyan magasság. Ugyanolyan orr. Ugyanolyan kis heg a szemöldök felett.

Ránéztem az ágy mellett fekvő férfira.

Aztán ahhoz, amelyik az ajtóban állt.

Aztán vissza az elsőhöz.

– Az egyszerűen nem lehet…

Az igazi férjem felém rohant.

– Drágám, tedd le! Ő David.

– Dávid?

– Az ikertestvérem.

Tudtam, hogy Diegónak van egy ikertestvére, aki Monterreyben él, de a kevés fénykép, amit láttam, régi volt. David szakállal, vastag szemüveggel és szőkített hajjal jelent meg.

A földön fekvő férfi felháborodottan felállt.

– Megborotválkoztam. Már nem hordom azt a szemüveget. És a hajam visszanyerte évekkel ezelőtti színét.

A nő mély lélegzetet vett.

– Renata vagyok. Elnézést a hálóingért. Ruha nélkül érkeztünk.

– Ruhák nélkül érkeztek?

Diego megragadta a vállamat.

–Egész délután próbáltalak felhívni. Vészhelyzetben jöttek. Hagytam őket itt aludni, mert kimerültek voltak. A nappaliban vártam rád, de elaludtam.

Végül mind a négyen a konyhában kötöttünk ki.

Míg Diego a maradék rizzsel melegítette a vakondot, David és Renata továbbra is előttem ültek, arcukon már nem látszott szégyen.

Félelem volt.

„Mi történt?” – kérdeztem. „Miért utaztál el Monterreyből bőröndök nélkül?”

Dávid Renatára nézett.

Megszólalt.

– Mert apám megtudta, hogy összeházasodtunk.

Apja, Arturo Cárdenas, ismert üzletember volt Nuevo Leónban. Egy ember, aki megszokta, hogy maga döntse el, mit tanulnak a gyerekei, kivel randiznak, sőt még azt is, hogy hol élnek.

Számára Dávid sosem volt elég.

– Amikor megtalálta a házassági anyakönyvi kivonatunkat – folytatta Renata –, azt mondta, hogy megszégyenítettem a családot.

Aztán felhívta az ügyvédeit.

Aztán elrendelte, hogy vegyék el a saját lánya mobiltelefonját.

Végül pedig két biztonsági embert küldött a szobája elé.

– Azt mondta, hogy érvényteleníteni fogja a házasságunkat – suttogta. – Hogy nem tudom, hogyan válasszak, és hogy kijavítja a hibámat.

Dávid összeszorította a fogát.

– Küldött nekem valami rosszabbat: huszonnégy órám volt eltűnni Monterreyből.

Renata kihasználta az apja által tartott megbeszélést, és a ház hátsó részén keresztül menekült. Lemászott a garázs tetejére, és egy útra rohant, ahol David várta.

Néhány utcával később letették az autót, és taxival mentek a repülőtérre.

Megvették az utolsó két szabad helyet egy Mexikóvárosba tartó járaton.

„És a pénzed?” – kérdeztem.

Dávid keserűen felnevetett.

– Arturo letiltotta Renata kártyáit. És ismerősein keresztül sikerült ideiglenesen befagyasztania egy számlát, amit a munkámhoz használtam.

Renata könnyes szemmel nézett rám.

– Apám azt hiszi, ha itt hagy minket egy fillér nélkül, visszamegyek és könyörgök a bocsánatáért.

Ott álltam, és néztem őt.

Órákkal korábban azt hittem, hogy az a nő elrabolja a férjemet.

Most már értettem, hogy a saját apja elől menekülve jött a házamba.

De még mindig nem tudta, meddig hajlandó elmenni az a férfi, hogy visszaszerezze őt.

Másnap reggel valaki háromszor kopogott az ajtón.

Diego nyitotta ki.

A folyosón egy öltönyös hírvivő állt.

Átadott Renatának egy borítékot.

Csak egyetlen levél volt belül.

„48 órád van visszajönni. Utána David tudni fogja, milyen következményekkel járt, ha a családommal szórakozott.”

Renáta remegni kezdett.

És éreztem, ahogy hideg fut végig a gerincemen.

Mert ha Arturo tudta, hol vagyunk, az azt jelentette, hogy a szökés sosem volt olyan titkos, mint ahogy hitték.

És senki sem tudta elképzelni, hogy mi fog történni.

2. RÉSZ

Diego azonnal hívni akarta a rendőrséget.

Dávid tiltakozott.

– Arturo nem írt semmilyen közvetlen fenyegetést. Azt fogja mondani, hogy csak aggódott a lánya miatt.

– És mit jelent az, hogy „Dávid tudni fogja a következményeket”? – válaszoltam. – Egy kávémeghívás?

Renata sápadt maradt.

Ő volt az, aki felfedezett valami nyugtalanítót.