– Ezért van szükségünk nyomásra, nem jogi vitára.

Arturo ezután utasítást adott, hogy nyomozzanak David után, vegyék fel a kapcsolatot korábbi munkaadóival, és keressék fel az esetleges adósságokat vagy problémákat, amelyeket ellene fel lehetne használni.

Ha nem találnak semmit, akkora zajt akart csapni, hogy az újonnan felvett cég gyanút keltsen iránta.

Renáta abbahagyta a sírást.

Ez volt az, ami a legjobban lenyűgözött.

Csak bámulta a számítógépet mozdulatlan arccal.

Aztán azt mondta:

–Évekig azt hittem, hogy apám irányít engem, mert túlságosan szeretett.

Senki sem válaszolt.

– De aki szeret téged, nem próbálja meg elpusztítani azt, akit szeretsz, hogy engedelmességre kényszerítsen.

Dávid közeledett.

Felemelte a kezét.

– Nem. Hadd fejezzem be.

Mély lélegzetet vett.

– Mindig talált kifogást. Amikor a ruháimat választotta, azért tette, mert meg akart védeni. Amikor a barátaimat ellenőrizte, azért tette, mert jobban ismerte az embereket. Amikor azt akarta eldönteni, hogy melyik egyetemre menjek, azért tette, mert tudta, mi a legjobb nekem. Amikor megpróbált összehozni az üzlettársa fiával… azt is mondta, hogy a jövőm érdekében teszi.

Ránézett a nyitott mappára.

– Minden kézben volt.

Másnap reggel jogi tanácsot kértünk.

Egy Mariana Salgado nevű ügyvéd meghallgatta a teljes hangfelvételt, átnézte az üzeneteket, és nagy komolysággal figyelte Renatát.

– Először is fontos megjegyezni, hogy önként hagyta el Monterreyt, és teljesen értelmes.

Hivatalos nyilatkozatot készítettek.

Renata elmagyarázta a házánál folytatott megfigyelést, a telefonja elkobzását és a David elleni fenyegetéseket.

Átadta a dokumentumok másolatait is.

Az ügyvéd azt javasolta, hogy David proaktívan tájékoztassa az új cégének HR-osztályát.

Dávid habozott.

– Azt fogják hinni, hogy probléma vagyok.

– Vagy azt gondolhatják, hogy átlátszó vagy – felelte Mariana.

Ezt tette.

Meglepetésünkre a cég nem mondta fel a szerződését.

A menedzsere egyszerűen csak annyit mondott:

– A magánéleted a tiéd. Amíg végzed a munkádat, nincs miről beszélgetnünk.

Dávid hangja majdnem elcsuklott, miközben elmesélte a történetet.

Arturo éveket töltött azzal, hogy meggyőzze Renátát, hogy az ő vezetéknevével senki sem fogja őket tisztelni.

És most két fiatal, akik ideiglenesen egy kölcsönlakásban laktak, felfedezték, hogy nélküle is felépíthetik az életüket.

Arturo azonban még nem fejezte be.

Három nappal később személyesen jelent meg Mexikóvárosban.

Nem egyedül érkezett.

Hozott magával egy ügyvédet és két biztonsági őrt.

Szombat reggel tizenegy órakor kopogott az ajtónkon.

Amikor megláttam a kifogástalanul öltözött férfit a kukucskálón keresztül, azonnal tudtam, hogy ki ő.

Renáta is tudta.

– Ő az apám.

Dávid el akart menni.

Mariana figyelmeztetett minket, hogy kerüljük a konfrontációkat.

– Engedd be – mondta Renata.

Mindannyian ránéztünk.

– Ez az a beszélgetés, amit egész életemben kerültem.

Nyitva vagyunk.

Arturo elment mellettünk anélkül, hogy köszönt volna.

Tekintete végigpásztázta a lakást: a kis nappalit, a hatezer pesós asztalt, amit Diegóval részletre vettünk, a nyitott konyhát, David tornacipőit az ajtó mellett.

Arckifejezése megvetést tükrözött.

– Maga itt lakik?

Renáta felemelte az állát.

-Ideiglenesen.

– Valami jobbra neveltelek.

– Arra teremtettél, hogy engedelmeskedjek neked.

Arturo Davidre nézett.

– Te. Tűnj innen!

– Nem – válaszolta Renata.

– Beszélek vele.

– És hozzád beszélek.

A hatalmas Arturo Cárdenas most először tűnt zavartnak.

Nem volt hozzászokva, hogy a lánya félbeszakítja.

– Renata, ez a műsor már eltartott. Ma visszajössz velem. Feloldjuk a kártyáid blokkolását. A lakásod továbbra is elérhető marad. És beszélek az ügyvédeinkkel, hogy megoldjuk ezt az abszurd házasságot.

Dávid előrelépett.

Renata a karjával állította meg.

– A házasságomnak nincs szüksége rád, hogy megjavítsd.

– Az a férfi manipulált téged.

– Megszöktem a házadból.

– Mert teletömte a fejed hülyeségekkel.

– Megszöktem, mert bezártál.

Arturo röviden az ügyvédjére pillantott.

– Soha nem volt bezárva.

Renata szomorúan felnevetett.

– Elvetted a telefonomat, és két őrt állítottál a szobám elé.

— Biztonság kedvéért.

– Kinek a biztonsága? Az enyém, vagy a te büszkeségedé?

Arturo arca megkeményedett.

– Nem fogok veled vitatkozni ezek előtt az emberek előtt.

„Ezek az emberek.”

Diego összeszorította az állkapcsát.

Éppen válaszolni akartam.

De Renata ismét megelőzte.

– Ezek az emberek befogadtak, amikor blokkoltad a kártyáimat. Ezek az emberek vettek nekem ruhákat, mert úgy kellett elhagynom a házadat, hogy csak a ruháim voltak rajtam. Ezek az emberek etették meg a férjemet, amikor megpróbáltad kirúgni.

Arturo Davidre nézett.

– Elmondta, mennyi pénzt adtam neki élete során?

– Igen – felelte David –, és azt is elmondta, hogy érzelmileg mennyibe került neki minden fillér.

– Te fogd be a szád.

-Nem.

Diego volt az, aki megszólalt.

Arturo megfigyelte.

Egy pillanatra zavartan nézett rá, amikor két egyforma férfit látott.

– Diego vagyok, a testvére – mondta a férjem –. És ebben a házban senkivel sem beszél így.

Arturo hidegen elmosolyodott.

– Te is ebből élsz?

Dávid felkelt.

– Elég ennyi.

Másképp csengett a hangja.

Nem volt félelem.

– Dolgozom. Van saját fizetésem. És néhány hét múlva Renatával beköltözünk a lakásunkba.

Arturo gúnyolódott.

– Szerinted a fizetésed az én szintemre emel?

Dávid olyasmivel válaszolt, amit soha nem fogok elfelejteni:

„Nem kell az ő szintjén lennem. Csak képesnek kell lennem úgy nézni a feleségemre, hogy ne gondoljam, jogom van dönteni az életéről.”