A borítékon nem volt címzés.

Csak a neve.

Ez azt jelentette, hogy valaki pontosan tudta, melyik részleghez tartozik.

A következő néhány napban behúzott függönyökkel éltünk, és lefekvés előtt kétszer is ellenőriztük az ajtót.

De azt is megértettük, hogy David és Renata nem bujkálhatnak örökké.

Diegóval a megtakarításaink egy részéből vettünk nekik ruhákat, személyes tárgyakat és a legszükségesebb dolgokat.

Dávid tiltakozott.

– Nem akarok belőled élni.

– Akkor szerezz egy állást, és fizess később – válaszolta Diego.

Ez a kifejezés egyszerűnek tűnt, de a testvérek között régi seb volt.

Majdnem négy évig nem beszéltek egymással.

Amikor a szülei elváltak, David Monterreybe költözött egy munkalehetőség miatt. Diego úgy érezte, elhagyta őt, pont akkor, amikor a család szétesőben volt.

Attól kezdve csak születésnapokon és karácsonykor beszéltek.

Most ugyanazon a tetőn osztoztak.

És mintha ez nem lenne elég bonyolult, gyakorlatilag teljesen egyformák voltak.

David érkezése utáni reggelen bementem a konyhába, és láttam, hogy „Diego” tojást készít.

Hátulról megöleltem.

– Jó reggelt, jóképű!

A férfi megdermedt.

– Jó reggelt… sógornőm.

Úgy engedtem el, mintha egy csupasz dróthoz értem volna.

David majdnem elejtette a spatulát a nevetéstől.

– A férjed tortillát kért.

Amikor Diego visszajött, parancsot adtam:

– Mától kezdve az egyikünk világos színű inget visel, a másikunk pedig sötét színűt. Nem alkudozom.

Amióta megérkeztek, most először nevettünk mindannyian.

Renata is kezdett megváltozni.

Monterreyben sofőrök, házvezetőnők és üzleti találkozók között nőtt fel. Azonban soha nem panaszkodott a narvartei kis lakásunkra.

Egyik nap azon kaptam, hogy chilaquiles-t próbál készíteni.

Még a falon is szósz volt.

„Otthon soha nem engedtek be a konyhába” – vallotta be. „Apám azt mondta, hogy nem kell semmit tanulnom, mert egy nap az egyik üzlettársának a fiához fogok hozzámenni.”

Aztán rájöttem, hogy Renata nem csak egy házból szökött meg.

Elmenekült egy olyan élet elől, amit mások terveztek meg neki.

Eközben David minden nap önéletrajzokat küldött.

Programozó, rendszerkoordinátor, távmunka… gyakorlatilag bármilyen interjút elvállalt.

Minden egyes elutasítás egy kicsit rosszabbul éreztette magát.

Egyik este hangokat hallottam a konyhából.

Ők voltak az ikrek.

– Bocsáss meg – mondta David. – Amikor elmentem, egyedül hagytalak a szüleink által okozott rendetlenséggel. Túl későn értettem meg.

Diego hallgatott.

Aztán a vállára tette a kezét.

– Igen, gyűlöltelek.

Dávid lehajtotta a fejét.

– De te a testvérem vagy – folytatta Diego. – És ha akkor tértél vissza, amikor már senki más nem volt, akkor sem foglak elhagyni.

Néhány másodpercig nem szóltak semmit.

Aztán megölelték.

Renata, aki a folyosóról figyelte az eseményeket, sírni kezdett.

Talán ez a törekvés okozott valamit, amit négy év alatt senkinek sem sikerült elérnie: újraegyesíteni két testvért, akik túl büszkék voltak ahhoz, hogy beismerjék, mennyire hiányzik egymásnak.

Két héttel később David egy utolsó állásinterjúra került egy nemzetközi technológiai cégnél.

Több mint egy órán át tartott.

Amikor kiment a szobából, komoly arcot vágott.

– Mi történt? – kérdezte Renáta.

David három másodpercig tartotta, mielőtt elmosolyodott.

– Felvettek engem.

Renata rávetette magát.

Diego kiáltotta.

Elővettem egy üveg tequilát, amit különleges alkalmakra tartogattunk.

David most először rendelkezett saját jövedelemmel anélkül, hogy Arturo segítségére szorult volna.

Azt hittük, hogy a probléma véget ért.

Tévedtünk.

Ugyanazon az éjszakán Renata hívást kapott egy ismeretlen számról.

Az anyja volt az.

– Az apád tudja, hogy Davidnek állása van – mondta gyorsan. – Dühös.

Renáta elsápadt.

— Honnan tudhatod ezt?

– Mert vizsgálatot rendelt el a cég ellen.

Aztán jött az igazi csapás.

– Renata, az apád dokumentumokat készít elő, amelyekben azt állítja, hogy David manipulált téged anyagilag, és akaratod ellenére magával vitt. Fel akarja használni a régi üzeneteidet, és úgy akarja beállítani, mintha érzelmileg sebezhető lennél.

– De azért mentem el, mert akartam.

– Tudom. Ezért hívlak. Bizonyítanod kell, mielőtt elferdíti a történetet.

Renáta letette a telefont.

Mindannyiunkra ránk nézett.

De ahelyett, hogy összeomlott volna, olyat tett, amire nem számítottunk.

Elővett egy kis USB-meghajtót a táskájából.

„Mielőtt megszöktem volna” – mondta –, „e-maileket, hangfelvételeket és üzeneteket másoltam apámtól.”

Dávid kinyitotta a szemét.

– Soha nem mondtad el nekem.

– Mert féltem.

A memóriát a számítógéphez csatlakoztatjuk.

Több tucat fájl volt.

Az egyik hangfelvételen tisztán hallani lehetett, ahogy Arturo az egyik ügyvédjével beszélget.

És az első mondattól szóhoz sem jutottunk:

– Ha a lányom nem tér vissza saját szabad akaratából, úgy kell eljárnunk, mintha a fiú elrabolta volna.

Renata a szája elé kapta a kezét.

Diego leállította a hangot.

– Ezzel már nem egy dühös apáról beszélünk.

Ránéztem.

– Olyan valakiről beszélünk, aki hajlandó elpusztítani a saját vejét, hogy irányíthassa a lányát.

És még meg kellett hallgatnunk a felvétel többi részét is.

3. RÉSZ

Diego becsukta a konyhaajtót, mielőtt újra lejátszotta volna a hanganyagot.

Senki sem akarta kimondani, de mindannyian féltünk.

Arturo Cárdenas hangja ismét felhangzott a számítógépből.

„Nem érdekel, mennyibe kerül. Davidnek meg kell értenie, hogy nem tarthat meg valamit, ami a családomhoz tartozik.”

Az egyik ügyvédje így válaszolt:

– Cárdenas úr, a lánya nagykorú. Törvényesen bárkihez hozzámehet feleségül, akihez csak akar.