A diagnózis rémálom volt.

Nem csak ízületi gyulladásról volt szó. Egy agresszíven mutálódó, ritka autoimmun szindrómáról – a súlyos reumatoid artritisz és a szisztémás szkleroderma szörnyű metszéspontjáról. Az immunrendszere rendetlenkedett, nukleáris támadásra készült a kötőszövetei és a felhámja ellen.

– Aranyablaka van, Jade – mondta Kellen a steril irodájában, miközben Bella nyugtatók alatt aludt a szomszédban. – Három, talán négy hónap. Ha be tudjuk juttatni ebbe a kísérleti őssejt- és biológiai infúziós vizsgálatba, akkor remisszióba tudjuk kényszeríteni. Ha elvétjük az ablakot? Az ízületi károsodás visszafordíthatatlanná válik. Az ujjai összeforrnak. A bőre megkeményedik, és véglegesen hegesedik. Elveszíti az arcát, és a kezei sem tudják majd használni.

Ismertem a családomat. Ha elmondanám Richardnak és Cresának, pánikba esnének, kiszivárogtatnák a sajtónak, hogy együttérzést keltsenek, és valahogy magukról is beszámolnának. Bella tagadásban élne, amíg túl késő nem lenne.

Szóval, azt tettem, amit mindig is tettem. Kezeltem a válságot.

Létrehoztam egy orvosi alapítványt a saját nevemre. Elmondtam a szüleimnek, hogy felfedeztem egy jóindulatú, de bonyolult gerincproblémát, amihez egy hatalmas, önerőből fizetendő műtétre volt szükség az ősz folyamán. Magamat használtam fel csapdának. Bólintottak, üres együttérzést fejeztek ki, és azonnal el is felejtették az egészet, feltételezve, hogy kezeltem a problémát. Mert mindig is kezeltem a problémát.

De végzetes hibát követtem el a kockázatértékelésemben: Richardot és Cresát engedélyeztem vészhelyzeti kapcsolattartóknak a fiókban, arra az esetre, ha valaha is munkakiránduláson képtelen lennék reagálni.

Az Aspen faházban ültem, és a nulla egyenleget bámultam, miközben megnyitottam a tranzakciós naplókat. Felhívtam a magánbankárt. A történet émelyítő tisztasággal bontakozott ki. Cresa felhívta a bankot, azt állítva, hogy pszichiátriai krízisben vagyok, elérhetetlen, és hogy sürgősségi hozzáférésre van szükségük az alapokhoz, hogy biztosítsák a létesítményt. E-mailes engedélyezéssel megkerülték a biztonsági protokollt.

Megnéztem az e-mailt, amit továbbítottak. A jade.armitage1@gmail.com címről küldték . Az igazi e-mail címemen nem volt szám. Meghamisították a hozzájárulásomat.

A pénz nem kórházba került, hanem egy miami butik rendezvényszervező céghez.

Megnyitottam az Instagramot. Bella profilja volt a hírfolyamom tetején. A történetei a túlzás csillogó montázsát alkották. Egy magánjacht a Biscayne-öbölben. Pirotechnikai eszközök, ahogy a Lumina Cosmetics névet jelképezik az égen. Bella egyedi kristályruhában, egy pohár Dom Pérignon pezsgővel a kezében, nevetve, mit sem sejtve arról, hogy az arany ablakán lévő óra gyorsan fogy.

Figyelmen kívül hagyta az ellopott pénzt, amivel megvette a koronáját.

Nem sírtam. A könnyek ideje lejárt. Kinyitottam a laptopomat, és azzá a csúcsragadozóvá váltam, akiért a cégem fizetett.

Bejelentkeztem minden közös számlára, amit a szüleimmel megosztottam – ez annak az öröksége volt, hogy én voltam a pénzügyi védőhálójuk. Kiürítettem a közös folyószámlámat. Lemondtam Cresa wellness-napjaira használt fekete kártyákat. Visszavontam Richard Porschéjának automatikus fizetését. Felszámoltam a számukra tartott vésztartalékalapot, és egy offshore, betörhetetlen Kft.-be helyeztem át.

Kevesebb mint harminc perc alatt elvágtam a család pénzügyi artériáit.

Bepakoltam a táskámat, nesztelenül lementem a hátsó lépcsőn, és rendeltem egy fekete autót, ami a repülőtérre vitt. Még mielőtt észrevették volna, hogy eltűntem, már a levegőben repültem, és lenéztem a hófödte Sziklás-hegységre.

Hajnali fél három volt Chicagóban, amikor végre kinyitottam a lakásom ajtaját. A lakásom csendje általában megnyugtatott, de ma este olyan volt, mint egy mély lélegzetvétel egy ugrás előtt.

Harminc perccel később megszólalt a kaputelefon.

Kétségbeesett, könyörtelen gombnyomás volt. Odamentem a videomonitorhoz. A hallomásomban Richard és Cresa álltak, miután visszarepültek Aspenből a magángéppel. Arcukon arisztokratikus düh tükröződött.

Megnyomtam a beszélgetés gombot. „Betolakodóan lépett be.”

Richard hangja recsegett a hangszóróból, mérgesen és halkan. „Anyád kártyáját elutasították a repülőtéren. Az autóhitelem most pattant ki. Azt hiszed, hisztizel, és félbeszakíthatsz minket? Azonnal rontsd el ezt, Jade, különben esküszöm, elpusztítunk.”

– A pénzt, amit elloptál, Bellának szántad – mondtam unottan. – Saját kezűleg vettél neki egy bulit.

– Ne hazudj! – sikította Cresa a hangosbemondóba. – A műtéti alapod volt, és te tökéletesen egészséges vagy! Bella megérdemelte azt a kirúgást! Te egy beteg, önző lány vagy!

Nem hittek nekem. Vagy ami még rosszabb, nem törődtek vele.

– Huszonnégy órád van visszafizetni a pénzt – sziszegte Richard. – Ha nem teszed meg, megtudod, mi történik, ha átversz.

Levettem az ujjam a gombról, és otthagytam őket a kihalt levegőbe sikoltozni. Megfordultam, a lakásom csendje körülvett. Azt hitték, ők jelentik a fenyegetést. Nem vették észre, hogy éppen most üzentek hadat a túlélésük építészének.

És ahogy a hálószobám felé sétáltam, a telefonom felvillant egy e-maillel a cégem HR-osztályától. Tárgy: Sürgős – Azonnali felfüggesztési felülvizsgálat.

Apám már megtette az első lépést.

3. fejezet: A gyámsági gambit

A vállalati világ az érzékelés alapján halad, és Richard tudta, hogyan kell manipulálni a lencsét.

A HR-es e-mail egy névtelen tippet tartalmazott – bár pontosan tudtam, ki küldte –, amelyben azt állította, hogy kiszámíthatatlan, agresszív viselkedést mutatok, és heveny paranoiában szenvedek. Csatoltak hozzá hamisított képernyőképeket mániás szöveges üzenetekről, amelyeket állítólag Cresának küldtem.

De ez csak a nyitó sortűz volt.

Keddre komolyan elkezdődött a pszichológiai hadviselés. Kinyitottam a bejárati ajtót, és egy hatalmas, fojtogató, elszáradt fekete liliomcsokor dőlt az ajtófélfának. Nem volt nálam kártya. Csak a rothadó növényzet szaga. Később délután az egészségbiztosítóm kizárt a szobából. Amikor végre sikerült felhívnom egy képviselőt, suttogva, szánakozva beszélt velem.