Ugyanazon a délutánon Javier Montes megérkezett egy vagyonvédelemre szakosodott ügyvéd kíséretében.

Carmen az első perctől fogva tiltakozott.

Azt állította, hogy Ramón hónapok óta képtelen döntéseket hozni, és hogy Lucía kihasználja a sebezhető férfit.

Javier még csak nem is vitatkozott.

Az összes dokumentum dátumát az asztalra tette.

A védett örökséget 14 hónappal a szélütés előtt szervezték meg.

Az új végrendeletet 11 hónappal korábban írták alá.

Ramón személyesen vett részt a találkozókon.

Minden aláírást két független tanú hitelesített.

Egy abból az időből származó orvosi jelentés is megerősítette, hogy teljes mértékben képes volt a testi képességeire.

Lucía egyetlen megbeszélésen sem vett részt.

Azt sem tudtam, hogy léteznek ezek a papírok.

Carmennek fő érve nélkül maradt.

Mielőtt azonban kinyitotta volna a borítékot, Javier követelte, hogy egy neurológus vizsgálja meg Ramónt.

A szakember még aznap délután megérkezett.

Ramón nem tudott normális beszélgetést folytatni. A hangja hol jött, hol ment, némely szavakat alig értett, és sokáig tartott, mire válaszolt.

De felismerte Luciát.

Felismerte Álvarót.

Felismerte Carment.

Amikor az orvos megkérdezte, hogy megértette-e, hogy Javier azért van ott, hogy átnézze a holmiját, Ramón kétszer megszorította a jobb kezét, pontosan úgy, ahogy azt az utasítást kapta, hogy igennel válaszoljon.

– Folytatjuk a felülvizsgálatot?

Még két szorítás.

Carmen felkelt.

– Ez abszurd.

Ramón lassan felé fordította a fejét.

Carmen most először sütötte le a szemét.

Órákkal később mindenki visszatért az ebédlőbe.

Javier végre kinyitotta a borítékot.

Ramón már jóval azelőtt megírta azt a levelet, hogy megbetegedett.

Évekig figyeltem az apró részleteket.

Carmen arról beszélt, hogy „amikor ez a ház az övé lesz”.

Álvaro azt kérdezte, mennyi pénz maradt a befektetésekben.

Anya és fia arról beszélgettek, hogy milyen autót vennének, ha valaha is el tudnák adni Ramón alicantei lakását.

Először azt hitte, hogy ezek szerencsétlen megjegyzések.

Ezután kezdődtek a meghatalmazásokkal kapcsolatos kérdések.

Később Carmen ragaszkodott hozzá, hogy több fiókon is jogosult felhasználóként jelenjen meg.

Álvaro kölcsönt kezdett kérni tőle, amit soha nem fizetett vissza.

Ramón megértett valami fájdalmasat: a családja már elkezdte gondolatban felosztani az örökségét, mielőtt elvesztette volna.

Ezért ment el a közjegyzőhöz.

A főépület és a befektetések nagy része egy olyan közigazgatási rendszerhez kapcsolódott, amely kizárólag Ramón szükségleteit helyezte előtérbe, ha elveszítette volna autonómiáját.

Carmen fizethette volna az orvosokat, a rehabilitációt, a felszereléseket, vagy a férjével kapcsolatos háztartási kiadásokat.

De bizonyos árukat nem tudott eladni.

Álvaro nem férhetett hozzá a befektetésekhez.

És a keresőképtelenség ideje alatt felmerülő gyanús kiadásokat felül lehetne vizsgálni.

Az ügyvéd ezután elővette az elmúlt 6 hónap bankszámlakivonatait.

Mindenhol voltak átszállások.

4800 euró Carmen utazására.

18 000 euró Álvaro járművével kapcsolatban.

2300 euró személyes vásárlásokra.

1700 euró éttermekben.

6400 eurót költöttek egy felújításra, amit Carmen úgy döntött, hogy a ház egy olyan részén végez el, amelyet Ramón nem is használt.

A lista folytatódott.

Lucia emlékezett minden alkalomra, amikor a saját pénzéből vett kesztyűt.

Emlékezett rá, hogy elhalasztott egy fogorvosi időpontot, mert hónapokig fizetés nélkül volt.

Felidézett egy beszélgetést is, amelyben Carmen azt mondta, hogy hetente háromszor egy plusz gyógytornász felvétele “túl drága”.

Ugyanez a nő egy több mint 1000 euró értékű kézitáskát fizetett ki a férje számláját használva.

– Ramón azt akarta volna, hogy jól érezzem magam – jelentette ki Carmen.

Az ügyvéd teljes nyugalommal válaszolt:

– Lehetőséged lesz minden kiadást igazolni.

Álvaro az anyjára nézett.

– Azt mondtad, ez soha nem fog megtörténni.

– Most már minden az én hibám?

– Benned volt a hatalom.

– És elfogadtad a pénzt.

Kevesebb mint 5 perc múlva elkezdték egymást vádolni.

Lucia csendben figyelte őket.

Hónapokig egységes frontként léptek fel ellene.

Hirtelen, amikor felmerült a pénz visszafizetésének lehetősége, a családi kötelék kezdett felbomlani.

De az akarat még hiányzott.

Javier elmagyarázta, hogy Ramón megváltoztatta a végrendeletet.

Álvaro azonnal feltette a kérdést:

– Mire vagyok jogosult?

Még csak rá sem kérdezett az apja egészségi állapotára.

Még levélben sem.

Azt sem, hogy Ramón miért hozta meg ezt a döntést.

Csak azt kérdezte, hogy mennyit fog kapni.

Javier néhány másodpercig nézte.

– Kevesebb, mint amire számítottam.

Álvaro felállt.

– Én vagyok az egyetlen fia.

– És továbbra is birtokolja a vagyonát.

Carmen ököllel az asztalra csapott.

– A felesége vagyok. 43 éve élek Ramónnal. Lucía 7 éve van itt, és most kiderült, hogy mindenki hallgat rá.

Javier elővett egy másik papírlapot.

—Lucíát konkrétan megemlítik.

Azt hitte, félrehallott.

A dokumentum kikötötte, hogy amikor eljön az ideje, több vagyontárgy egy meghatározott része Luciát illeti.

Carmen sikoltozni kezdett.

–Tudtam én! Minden a pénzről szólt!

A dátum ismét megsemmisítette a vádját.

A dokumentumot több mint egy évvel a stroke előtt írták alá.

Lúcia semmit sem tudott.

Javier felolvasta Ramón magyarázatát:

„Lucía anélkül került ebbe a családba, hogy megkérdezte volna tőlem, milyen ingatlanom van, mennyit keresek, vagy mit örökölhet Álvaro. Láttam, hogy nagyobb tisztelettel gondoskodik az idegenekről, mint egyesek a saját családtagjaikról. Ha egy napon már nem tudom megvédeni a saját akaratomat, bízom benne, hogy emlékezni fog arra, hogy még mindig ember vagyok.”

Lucia lehajtotta a fejét.