Ezek a szavak jobban fájtak neki, mint bármely összeg, ami a végrendeletben szerepelt.
Carmen továbbra is erősködött.
– Biztosan teletömte a fejét hülyeségekkel, mielőtt megbetegedett.
Javier a feljegyzésekre mutatott.
Ramón egyedül vett részt a gyűléseken.
A közjegyző munkatársai meg tudták erősíteni.
Továbbá konkrét utasításokat hagyott hátra, hogy megakadályozza Lucía részvételét a dokumentumok elkészítésében.
Még arra is számított, hogy egy napon manipulációval vádolhatják.
Aztán egy halk zaj hallatszott a folyosó felől.
Lúcia felkelt.
Ramón ébren volt.
Az egyik kezét mozgatta.
Közeledett.
– Szükséged van valamire?
-Azok…
– Álvaro és Carmen?
Ramón bólintott.
– Engedd be őket.
Percekkel később anya és fia az ágy előtt álltak.
Álvaro közeledett először.
– Apa, ezt meg tudjuk oldani.
Ramónnak több másodpercre volt szüksége a válaszhoz.
– Mit… akarsz… megjavítani?
– A számlák. Anya azt gondolta, hogy ideiglenesen szüksége lesz arra a pénzre.
Ramón ismét Carmenre fordította a tekintetét.
-Ideiglenesen?
Közeledett.
–Ramón, 43 éve vagyunk együtt. Mindent a családunkra gondoltam.
Néma maradt.
Aztán megkérdezte:
– 6 hónap alatt… hány éjszakát… aludtál itt?
Kármen nem válaszolt.
Ramón erőtlenül Lucía felé mutatott.
– Meg is tette.
– Nem bírtam elviselni, hogy így lássalak – mondta Carmen. – Széttépett.
Ramón ekkor Álvaróra nézett.
-És te?
A fia nagyot nyelt.
– Én is féltem.
– Úgy hívtál… „bútornak”.
Álvaro megdermedt.
Lucía emlékezett arra a délutánra.
Ramón csak két hónapja volt otthon.
Álvaro töltőt keresve lépett be a szobába, és mivel azt hitte, hogy apja nem hallja, így szólt:
– Olyan, mintha egy bútordarab lélegezne.
Ramón hallotta.
Én is hallottam a nevetést.
A tervek.
Pénzről szóló párbeszédek.
Beszélgetések a konyhában.
A hívások, amelyekben Carmen ingatlanok eladásáról beszélt.
Minden egyes mondat, amit a látszólag távol lévő férfi előtt kimondott, bevésődött az emlékezetébe.
– Bocsáss meg – suttogta Alvaro.
Ramón rövid időre lehunyta a szemét.
Aztán azt mondta:
– A megbocsátás… nem változtatja meg… azt, aki vagy, amikor hiszed… hogy senki sem tud neked válaszolni.
Álvaro sírni kezdett.
De Ramón nem akart tovább beszélni.
A következő hetek nagyon változatosak voltak.
A vagyonkezelést szakembereknek adták át.
A szélütés óta először Ramón pénzét elsősorban az ő javára fordították.
Megérkezett egy jobb, állítható ágy.
Egy fizioterapeuta kezdett rendszeresen járni.
Naponta több órára felvettek egy hivatásos gondozót.
Lucía abbahagyta mindent egyedül cipelni.
A számlák ellenőrzése folytatódott.
Nem voltak látványos jelenetek.
Volt valami sokkal kellemetlenebb Carmen és Álvaro számára: a dokumentumok.
Kivonatok.
Számlák.
Dátumok.
Átutalások.
És mindig ugyanaz a kérdés:
– Hogyan vált ez a kiadás Ramón Vidal javára?
Néhány kifizetés jogos volt.
Mások nem.
A pénz egy részét vissza kellett fizetni.
Álvaro eladta az autóját, amit apjától kapott pénzből rendezte saját adósságait.
Carmen elvesztette az irányítást a védett vagyonhoz kapcsolódó számlák felett.
Bizonyos mozgásokat jelentettek az illetékes hatóságoknak is, hogy eldönthessék, történt-e gazdasági kizsákmányolás egy kiszolgáltatott személy esetében.
De Lucia számára a legmélyebb következmény a házasságában jelentkezett.
Egyik este Álvaro megjelent a konyhában.
– Ezt le tudjuk küzdeni.
Lucia csendben nézett rá.
– Mit szeretnél leküzdeni?
-A miénk.
Párterápiáról kezdett beszélni, a hibáiról, a nyomásról, amit azokban a hónapokban elszenvedett.
Lúcia hallotta.
Aztán eszébe jutott valami.
Nem emlékezett az autóra.
És Tenerife.
Még az érvek sem.
Emlékezett rá, hogy Álvaro belépett az apja szobájába, és nevetett, miközben ő olvasott.
Emlékezett a következő mondatra:
„A falnak olvasol.”
– Azt hitted, apád nem tudja megvédeni magát – mondta Lucía –, és ez lehetővé tette számodra, hogy megmutasd, milyen ember is vagy.
– Féltem.
– Kényelmesen érezted magad.
Álvaro lesütötte a tekintetét.
Aztán mondott valamit, ami minden kétséget eloszlatott Lucia felől.
„Ha valaha is visszakapod, amit apa rád hagyott, akkor felhasználhatnánk belőle egy részét a problémáim megoldására. Még mindig házasok vagyunk.”
Lucia néhány másodpercig figyelte.
Miután elvesztette az irányítást apja vagyona felett, Álvaro továbbra is pontosan ugyanígy gondolkodott.
Csak az a személy változott meg, akin keresztül hozzá akart férni.
Lucía még aznap megkezdte a válási eljárást.
Nem volt megbékélés.
Voltak ügyvédek, költöztető dobozok és kínos beszélgetések.
Volt még valami, amire Lucía nem számított: a nyugalom.
Egy kis lakást bérelt 15 percre Ramón házától.
Továbbra is látogatta, de már nem olyan nőként, akit egy egész család közönyéért kellett kárpótolnia.
Most már szakemberek is voltak.
Ütemtervek.
Szünetek.
És tisztességes fizetést, amikor segítettem a gondozásukban.
Ramón ragaszkodott hozzá.
„A munkáért… fizetés jár” – mondta egy nap.
Lúcia elmosolyodott.
Carmen hónapokig a „család” szót használta az ingyenes munkavégzés igazolására.
Ramón ugyanezt a szót használta, amikor amellett érvelt, hogy az ideje értékes.
A felépülése lassú volt.
Soha többé nem vált teljesen függetlenné.
A szélütés súlyos következményekkel járt.
De minden hónapban sikerült néhány szóval többet mondania.
Bizonyos napokon újra elkezdett ülve enni.
Megtanulta, hogyan kell egy nagy gombokkal ellátott tabletet használni az alapvető szükségletek kifejezésére.
És soha nem hagyott fel egyetlen dolog kérésével.
A könyvei.
Néhány hónappal később, egy délután, Lucia befejezett egy regényt.
–Vége van.
Ramón felvonta a szemöldökét.
-Jó?
— Elég sok.
-Végső?
– A főhős szinte mindent elveszített, de rájött, ki áll valójában mellette.
