Két héttel később Javier Montes közjegyző mindenkit behívatott az irodájába a hagyatéki tárgyalásra.
Carmen és Álvaro némán ültek az asztal túloldalán. Titkon abban reménykedtek, hogy Ramón halálával a védett vagyon korlátozásai megszűnnek, és végre rátehetik a kezüket a maradék pénzre és az ingatlanokra.
Tévedtek.
Javier felolvasta a végrendelet legutolsó, hivatalos frissítését, amelyet Ramón két évvel a halála előtt tett meg a táblagépe és a közjegyző segítségével.
– A valenciai főépületet – kezdte Javier, lassan lapozva a dokumentumokat – teljes egészében Lucía Serranóra hagyom.
Carmen felszisszent, Álvaro pedig elsápadt. Az a ház volt a legértékesebb vagyontárgy. Az a ház, amelyet Carmen már gondolatban annyiszor eladott.
Javier folytatta a felolvasást: – „Annak az embernek, aki otthonná tette a falakat, amikor mások börtönként tekintettek rájuk. Aki a hangom volt, amikor én nem tudtam beszélni.”
Carmennek csak egy szerény életjáradékot biztosított az örökség, ami épp elég volt az alapvető megélhetéshez, de luxusra, utazásokra vagy drága táskákra már nem futotta belőle. Álvarónak be kellett érnie a törvényes kötelesrésszel, ami csupán töredéke volt annak az összegnek, amelyet korábban elherdált az apja pénzéből.
– Ezt nem hagyom annyiban! – csattant fel Álvaro, felpattanva a székből. – Megtámadom a végrendeletet!
Javier Montes hideg, kimért tekintettel nézett rá. – Megpróbálhatja, Álvaro. De emlékeztetném arra, hogy az apja minden lépését alapos orvosi és jogi dokumentáció támasztja alá. A pereskedés csak a saját maradék pénzét emésztené fel. Az apja nem hagyott kiskapukat.
Anya és fia némán, lehajtott fejjel hagyták el az irodát.
VÉGFEJLEZET
Egy évvel később Carmen kénytelen volt egy kis külvárosi lakásba költözni. A gazdag barátnői, akikkel régen Tenerifén nyaralt, hamar elfelejtették, amint már nem tudta kifizetni a drága éttermeket. Álvaro pedig egyik adósságból a másikba esett, miután kiderült, hogy apja pénzügyi segítsége nélkül sosem tanult meg a saját lábán megállni.
Egy este Álvaro megpróbálta újra felvenni a kapcsolatot Lucíával. Egy rövid üzenetet küldött neki: “Hiányzol. Még mindig beszélhetnénk.”
Lucía a valenciai ház teraszán ült, amikor a telefonja rezegni kezdett. Rápillantott a képernyőre, elolvasta a nevet, majd egyetlen mozdulattal törölte az üzenetet és blokkolta a számot. Nem érzett sem haragot, sem diadalt. Csak teljes, felszabadító közönyt.
Letette a telefont az asztalra, és töltött magának egy pohár bort.
A ház csendes volt. De ez már nem az a nyomasztó, titkokkal és hazugságokkal teli feszült csend volt, ami éveken át uralkodott benne. Ez egy békés, tiszta csend volt.
Bement a nappaliba, és megállt Ramón régi fotelje előtt. Eszébe jutott a nap, amikor az öregember először kinyitotta a szemét, és a piros mappát kérte.
Lucía elmosolyodott. Megtanulta a legfontosabb leckét, amit Don Ramón hagyott rá: a szeretet, a hűség és a méltóság soha nem hangoskodik. Nincs szüksége kiabálásra ahhoz, hogy észrevegyék. Csak egy olyan szívre van szüksége, amely hajlandó figyelni, amikor mindenki más már rég elfordította a fejét.
