„Mert Brandon azt mondta, hogy jóváhagytad.”

A szoba mintha megdőlt volna.

„Nem tettem.”

„Később jöttem rá erre.”

“Azonnal.”

„Naplókat mentettem.”

Elállt a lélegzetem.

„Milyen rönkök?”

„Hozzáférési naplók. Fájlletöltések. IP-nyilvántartások. Valaki két nappal az aláírás előtt hozzáfért a felülvizsgált részvényhitel-jegyzékekhez.”

Mozdulatlanul ültem.

„El tudnád küldeni őket?”

„Már becsomagoltam őket. Nem küldtem el, mert az aukció lezárulta után boldognak tűntél. És őszintén szólva, Natalie, azt hittem, talán paranoiás vagyok.”

„Nem voltál az.”

– Nem – mondta halkan. – Nem hiszem, hogy az voltam.

Egy hang hallatszott a telefonból. Egy baba halk sírása a háttérben.

Mara lehalkította a hangját.

„Van még valami. Brandon hat hónapja hívott.”

Bizsergetett a bőröm.

“Miért?”

„Megkérdezte, hogy a törölt céges fájlok valaha is visszaállíthatók-e.”

Elállt a lélegzetem.

„Mit mondtál?”

„Igent mondtam.”

„Mit mondott?”

„Letette a telefont.”

Egy pillanatig egyikünk sem szólt semmit.

Aztán Mara azt mondta: „Natalie, mit tett?”

Körülnéztem az üres irodában.

„Megpróbálta elvenni a házamat.”

Mara hidegen felnevetett.

„Az az idióta.”

„És talán a cég bevételének egy része is.”

A nevetés eltűnt.

„Most mindent elküldök.”

A fájlok tíz percen belül megérkeztek.

Voltak naplók. Képernyőképek. Archivált e-mailek. Engedélymódosítások. Dátumok. Időpontok.

Egy ösvény.

Nem teljes.

De ez elég volt ahhoz, hogy bebizonyítsa: Brandon nem csak egy papírmunkával kapcsolatos hibába botlott.

Tervezett.

Koordinált volt.

Elrejtett.

És ami a legrosszabb, mellettem mosolygott, miközben ezt tette.

Éjfélkor végre egyedül sétáltam át a kastélyon.

Lépteim szobáról szobára visszhangoztak.

A nagyszoba üres volt, csak a holdfény áradt be a padlón. Az étkező, ahol Brandon a szülei évfordulós vacsoráját akarta megrendezni, üresen állt. A vendégszárny, ahol Linda valószínűleg elképzelte, ahogy az ékszereit a fürdőszobapultokon rendezi, friss festék és fenyő halvány illatát árasztotta.

Odaértem a fő hálószobához, és megálltam az ajtóban.

Ez a szoba már három éjszakája a miénk volt.

Brandon három éjszaka békésen aludt mellettem, miközben tudta, hogy a családja beköltözni készül. Három éjszaka, miközben azt hitte, hogy sarokba szoríthat, megalázhat, és arra kényszeríthet, hogy idegeneket fogadjak be a menedékembe.

Odaléptem a szekrényhez.

Üres.

Kivéve egy dolgot.

A legfelső polcon, egy alig észrevehető panel mögött egy kis fekete doboz állt.

Összeráncoltam a homlokomat.

A költöztetők mindent eltakarítottak.

Ez nem az enyém volt.

Lehúztam.

Ez egy hordozható merevlemez volt.

Nincs címke.

Nincs por.

Megváltozott a pulzusom.

Visszavittem az irodába, és letettem az asztalra.

Percekig csak bámultam.

Aztán újra felhívtam Marát.

A második csengésre felvette.

“Mi történt?”

„Találtam egy merevlemezt a hálószoba szekrényében.”

„Ne csatlakoztassa a számítógéphez.”

„Nem akartam.”

„Jó. Tedd be egy zacskóba. Ne nyúlj hozzá többször, mint amennyire muszáj.”

“Azonnal.”

„Natalie, figyelj rám. Ha Brandon elrejtett egy meghajtót, az vagy bizonyíték, vagy csapda. Talán mindkettő.”

Ránéztem a kis fekete téglalapra.

Ártalmatlannak tűnt.

De aztán megint, a férjem is így tett.

Reggelre a kastélyt hó borította.

Nem sűrű hóesés volt, csak halvány porréteg a kocsifelhajtón és a fenyőágakon. Ettől minden tisztának tűnt, ami becstelenségnek tűnt.

Serena hétkor érkezett kávéval és egy Owen nevű törvényszéki technikussal.

Owen fiatal és csendes volt, és úgy bánt a merevlemezzel, mintha fel akarna robbanni.

Amíg az irodában dolgozott, Serena tájékoztatott a legfrissebb fejleményekről.

„Értesítést nyújtottunk be a banknak. Együttműködnek. Az átutalásokat felülvizsgálják.”

– És Brandon?

„Az ügyvédje felvette velem a kapcsolatot.”

Felnéztem.

„Már van neki egy?”

„Volt neki egy tegnapelőtt is.”

Persze, hogy megtette.

„Mit mondtak?”

Serena arca megkeményedett.

„Azt állítják, hogy a vagyonátruházások házasságon belül engedélyezett ajándékok voltak. Azt is állítják, hogy a ház kiürítésével megpróbálod elrejteni a házastársi vagyont.”

Nevettem.

„A bútoraim?”

„Most már minden egy harc.”

„Mi a helyzet a hamisított cégkivonattal?”

„Tagadják a hamisítást.”

„Tehát elismerik, hogy a dokumentum létezik.”

“Igen.”

Ez számított.

Gyorsan tanultam.

A jogi háborúban még az arrogancia is nyomot hagyott.

Owen megköszörülte a torkát az asztaltól.

Mindketten megfordultunk.

„Van egy listám a telefonkönyvből” – mondta.

Serena odalépett hozzá.

„Mi van rajta?”

Owen megigazította a szemüvegét.

„Pénzügyi fájlok. Beolvasott igazolványok. Néhány videó. Egy N nevű mappa.”

Összeszorult a gyomrom.

„N?”

Nem nyitotta ki.

Először Serenára nézett.

A nő bólintott.

„Óvatosan haladjon.”

Kattintott.

A mappa megnyílt.

Belül dátum szerint rendezett almappák voltak.

Fotók.

Hangfelvételek.

E-mailjeim képernyőképei.

Az útlevelem másolatai.

Orvosi nyomtatványok.

Adóbevallások.

Az aláírásom tucatszor megismételt beolvasása egy üres, fehér területen.

Egyetlen másodpercig az elmém nem volt hajlandó felfogni, amit látok.

Aztán leszállt.

Gyakorolt.

A férjem gyakorolta az aláírásomat.

Serena suttogott valamit az orra alatt.

Nem tudtam megmozdulni.

Owen egy másik mappába kattintott.

Hangfájlokat tartalmazott.

Az elsőre ez volt írva: N vitakonyha.

Serena rám pillantott.

„Nem kell hallgatnod.”

– Igen – mondtam.

A hangom messziről csengett.

„Játsszd le.”

Statikus.

Aztán a hangom betöltötte a szobát.

„Azt kérdezem, miért hoztad meg ezt a döntést anélkül, hogy előbb beszéltél volna velem. Ez a mi otthonunk.”

Brandon hangja követte.

„A mi otthonunk? Natalie, ez a ház az enyém.”

Ez a két nappal ezelőtti vita volt.

Felvétel készítve.

A konyha belsejéből.

Lassan felnéztem.

„Felvett engem?”

Owen ellenőrizte a fájl adatait.

„Úgy néz ki, mintha telefonból lett volna. Talán a pultra helyezték.”

A következő fájl még rosszabb volt.