Egy kis ezüst pendrive.

A videó véget ért.

Elállt a lélegzetem.

Brandon közelebb hajolt a kapuhoz.

– Kiürítetted a házat – mondta halkan. – De nem takarítottad ki.

Ashley odasúgta: „Mit tettél?”

Nem törődött vele.

Megint rezegni kezdett a telefonom.

Egy újabb üzenet.

Ez mindössze hat szót tartalmazott.

Kérdezd meg Natalie-t, mi van a meghajtón.

A házam sötét ablakai felé néztem.

Az üres ház visszanézett rám.

Amióta ez elkezdődött, most először éreztem valami Brandonnál nagyobbnak az alakját.

Valami, amit nem egyedül épített.

Serena azt mondta, hogy most már minden egy harc.

Tévedett.

Ez nem harc volt.

Ez egy csapda volt, ami már jóval azelőtt elkezdődött, hogy megvettem a kastélyt.

Brandon ellépett a kaputól, és kinyitotta a kocsija ajtaját.

– Aludjon jól, Mrs. Hale! – kiáltotta.

Aztán elhajtott a hóba.

Ashley a tornác lépcsőjére rogyott, és a tenyerébe temette a zokogást.

Ledermedve álltam a lámpák alatt, egyik kezemben a borítékot, a másikban a telefonomat tartva.

Bent a házamban, valahol az irodámban egy pendrive várt.

És aki elültette, hozzáférhetett, amihez Brandonnak már nem volt hozzáférése.

Ez egy ijesztő dolgot jelentett.

Valaki másnak még volt kulcsa.

2. rész: A trezor súlya
Ashley-t otthagytam zokogva a veranda hideg kövén.

Nem segítettem fel. Nem ajánlottam fel neki kabátot. A túlélés építészetében nincs helye a szánalomnak azok iránt, akik segítettek megásni a sírodat.

Bezártam magam mögött a nehéz bejárati ajtót.

Az üres kúria csendje már nem volt békés. Ragadozónak tűnt. Az előcsarnokban minden árnyék megnyúlt, a folyosó végén lévő iroda felé nyúlva.

Lassan sétáltam, csizmáim kopogtak a csupasz keményfán.

Az iroda ajtaja résnyire nyitva volt.

Beléptem, lekapcsolva hagyva a villanyt. A holdfény átszűrődött az üvegfalon, ezüst és hamuszín árnyalataira festve az íróasztalt. Kihúztam az alsó fiókot.

Ott, a hátsó sarokban, egy halom üres mappa mögött, ott volt az ezüst pendrive.

Úgy nézett ki, mint egy higanycsepp a sötétben.

Nem nyúltam hozzá.

A magányos székben ültem, a bőr nyikorgott a csendben.

Kinél volt a kulcs?

A zárakat tegnap reggel 6-kor cserélték. A biztonsági rendszert egy vadonatúj, véletlenszerű jelszóval állították vissza. Csak hárman ismerték ezt a kódot: én, a lakatos és Serena Vale.

Reggel 6:15-kor küldtem neki SMS-t, hogy be tudjon menni Owennel.

Nehéznek éreztem a telefonomat a kezemben.

Felhívtam Marát.

Az első csengésre felvette, hangja éles volt az éjszakai éberségtől. – Megtaláltad?

– Megtaláltam – mondtam alig hallható suttogással. – Mara, meg kell kerülnöd a felhasználói bejelentkezést a biztonsági rendszeremen. Ne csak azt nézd, hogy ki lépett be. Nézd meg, hogy mikor fért be távolról a rendszerbe.

– Adj nekem két percet – mondta.

A csend megnyúlt. Néztem, ahogy odakint hullik a hó, és üvegporként porolja be a fenyőfákat.

– Natalie – felelte Mara hangja, hidegebb, mint a kinti szél. – Tegnap reggel 6:45-kor egy távoli hozzáférési parancsot küldtek a biztonsági központjuknak. Teljesen megkerülte a billentyűzetet egy adminisztrátori fejlesztői kulccsal.

Megállt a szívem. „Egy adminisztrátori kulcs?”

„Igen. Az a fajta, amit csak a biztonsági cég felelősségbiztosítási szerződéseit szerkesztő jogi képviselőknek adnak. Natalie… ki intézte az okosotthon-rendszer integrációs szerződését, amikor megvette a házat?”

A szoba mintha forogni látszott volna.

Nem kellett átnéznem a papírokat. Tisztán emlékeztem a napra. Brandon hazahozta a szerződést, de a jogi felülvizsgálatot egy digitális adatvédelemre szakosodott butikcég látta el.

Vale és Társai.

Szeréna.

– Nem csak engem képviselt – suttogtam. – Ő építette a ketrecet.

– Natalie, tűnj onnan! – unszolta Mara. – Ha Serena benne van ebben, akkor bármi is van azon a pendrive-on, az arra szolgál, hogy abban a pillanatban tönkretegyen, amint átadod a bíróságnak.

– Nem – mondtam, és furcsa, fagyos nyugalom telepedett a bordáimra. – Ha elfutok, bűnösnek látszom. Ha pedig elpusztítom, még rosszabbul nézek ki.

„Akkor mit fogsz csinálni?”

Az ezüst színű meghajtóra néztem.

„Hagyom, hogy azt higgyék, bevált a csapdájuk.”

Másnap reggel 8 órára elállt a havazás.

Serena pontosan időben érkezett. Makulátlanul nézett ki, mint mindig, sötétszürke kabátja makulátlan volt, bőr aktatáskája a hóna alatt.

– Jó reggelt, Natalie – köszöntötte, és belépett az előszobába. – Van valami újdonság?

– Néhányat – mondtam, miközben bevezettem az irodába.

Az ezüst pendrive-ot a mahagóni íróasztal közepére helyeztem. Ott ült, csillogott a reggeli fényben.

Serena tekintete azonnal megakadt rajta. A pupillái egy kicsit kitágultak.

„Mi ez?” – kérdezte tökéletesen semleges hangon.

– Brandon húga tegnap este átjött – mondtam, miközben az arcát néztem. – Nagyon megrémült. Adott nekem néhány dokumentumot, de azt is mondta, hogy Brandon elrejtett egy meghajtót a házban. Ma reggel megtaláltam az íróasztalomban.

Serena az asztalhoz lépett. Kinyújtotta a kezét, ujjai a fém meghajtó köré fonódtak.

– Kitűnő – mondta Serena, és egy feszes, elégedett mosoly suhant át az ajkán. – Ez tartalmazhatja azokat a pénzügyi dokumentumokat, amelyekre szükségünk van a vagyonbefagyasztás véglegesítéséhez. Visszaviszem az irodába, és megkérem Owent, hogy végezzen el egy helyszíni átvizsgálást.

– Tulajdonképpen – mondtam, és az ajtófélfának támaszkodtam –, már megkértem valakit, hogy nézze meg.

Szeréna megdermedt.