1. RÉSZ

– Amikor az igazi Mariana meghal a kórházban, megtartod a nevét, a lakást… és engem is.

Mariana Castañedának mindkét kezével el kellett takarnia a száját, hogy ne sikoltozzon.

Mindössze két órával korábban a Kórház egyik orvosa csodálatos hírt közölt vele: három nappal korábban hazamehet a tervezettnél.

Az epehólyag-műtét bonyolulttá vált, és hetek óta kórházba járt. Még mindig gyenge volt, keveset kellett ennie, és kerülnie kellett a megerőltetést, de annyira kétségbeesetten vágyott vissza a lakásába, hogy úgy döntött, senkinek sem szól róla.

Meg akarta lepni Alejandrót, a férjét.

Taxival elment a Roma negyedbe, lassan felment a lépcsőn, és a saját kulcsával kinyitotta az ajtót.

Az első dolog, amit meglátott, egy két személyre megterített asztal volt.

Égető gyertyák, új poharak, drága étteremből vett ételek, sőt, még friss virágok is.

Marianna elmosolyodott.

Hat évnyi házasságuk alatt Alejandro sosem volt különösebben romantikus. Arra gondolt, hogy talán a betegsége változtatta meg.

Aztán kulcsot hallott a zárban.

Hirtelen úgy döntött, hogy elbújik az erkélyen, hogy meglepje a férfit.

De végül ő kapta a meglepetést.

Alejandro egy nőt ölelve lépett be.

– Már majdnem minden készen áll, Marianita – mondta nevetve. – Néhány nap múlva törvényesen is minden a tiéd lesz.

Mariana úgy érezte, megáll a szíve.

A nő a saját ruhái közül volt az egyik.

Ugyanúgy volt vágatva a haja, mint az övé, hasonló volt a sminkje, ugyanolyan árnyalatú hajfestéke, sőt, még az öltözködési stílusa is az övét utánozta.

Nem voltak egyformák, de aki csak fényképeket látott, az összekeveredhetett.

„Először is szükségünk van az eredeti dokumentumaira” – válaszolta az idegen. „Aztán a kórházi kapcsolattartónk gondoskodik arról, hogy senki ne tegyen fel túl sok kérdést, amikor az állapota „rosszabbodik”.”

Alejandro bort szolgált fel.

– Mi van, ha előbb kiderül?

A nő hangosan felnevetett.

– Nem megy ki.

Mariana érezte, hogy remegnek a lábai.

A táskája a folyosón volt.

Benne volt a telefonja, az INE-je (Nemzeti Választási Intézet azonosítója), kártyái és orvosi dokumentumai.

Nem tudtam visszamenni értük.

A lakása a második emeleten volt. A szomszédos erkély kevesebb mint egy méterre volt. A műtét okozta fájdalom ellenére Mariana először az egyik lábát tette át a korláton, majd a másikat, és sikerült átkelnie.

Lement a szomszédos épület lépcsőjén, majd kiment az utcára anélkül, hogy hátranézett volna.

Csak egy emberben hitt, hogy megbízhat: Oféliában, az anyósában.

Évekig „lányának” hívta az a nő. Amikor Mariana vitatkozott Alejandróval, Ofelia mindig úgy tett, mintha az ő pártját fogná.

Éjfél körül ért haza, kimerülten és remegve.

– Mariana! Mit keresel itt? – kiáltott fel Ofélia. – Azt hittem, még mindig kórházban vagy.

Marianna szinte mindent elmesélt neki.

Az anyósa elsápadt, megölelte, és megígérte, hogy segít neki.

– Először is pihenned kell. Épp most műtöttek.

Ágyat készített neki Alexander régi szobájában, majd később egy csésze kamillateával jelent meg.

Mariana a szájához emelte a csészét.

Aztán megállt.

Tizenkét évig dolgozott egy gyógyszertárban. Sok gyógyszer illatát tökéletesen ismerte.

Annak a teának olyan kémiai aromája volt, ami túlságosan is ismerős volt.

Megvárta, míg egyedül marad, és akkor a tartalmát egy virágcserépbe öntötte.

Aztán lefeküdt, és úgy tett, mintha aludna.

Majdnem egy órával később hallotta, hogy Ofelia telefonál a folyosón.

– Alejandro? Gyere ide azonnal.

Szünet következett.

– Igen, itt van a feleséged.

Marianát hideg futotta végig.

Aztán meghallotta azt a mondatot, ami teljesen lerombolta mindazt, amit a családjáról tudni vélt.

„Már elég nyugtatót tettem a teájába. Mire ideérsz, egyszer s mindenkorra megszabadulunk tőle. Holnap el kell adnunk azt a lakást.”

Mariana kinyitotta a szemét a sötétben.

A férje nem egyedül cselekedett.

Az anyósa sem volt megtévesztett áldozat.

Az egész család régóta várta, hogy eltűnjön.

És ahogy meghallotta, hogy Alejandro autója megáll a ház előtt, rájött, hogy csak néhány perce van a menekülésre.

Nem hittem el, mi fog történni…

2. RÉSZ

Mariana nem próbált meg a bejárati ajtón keresztül távozni.

Hallotta, hogy Ofelia lejön a földszintre, hogy üdvözölje a fiát, és kihasználta ezt a pár másodpercet.

Kinyitotta a hálószoba ablakát, felmászott a kis erkélyre, és amennyire csak tudott, lement egy fémszerkezeten keresztül, amely a hátsó udvarra nézett.

Ahogy esett, éles fájdalom hasított a műtéti területbe.

A falnak kellett támaszkodnia, hogy elkerülje az ájulást.

De továbbment.

Kora reggel érkezett az Északi buszpályaudvarra valamivel több mint száz pesóval, amit egy régi kabátja zsebében talált.

Reggel rájött, hogy Alejandro már letiltotta a kártyáját.

Telefon, dokumentumok és a csalásban érintettek ismerete nélkül Mariana úgy döntött, hogy egyelőre nem keresi a gyógyszertári kollégáit.

Miközben olcsó kávét ivott, egy elhagyott újságot talált egy padon.

Egy kis reklám ragadta meg a figyelmét:

“Bentlakásos munkavállalót keresünk. Szállás és ellátás benne foglaltatik. Azonnali referenciák nem szükségesek.”

A cím Mexikóváros nyugati részén, egy magánlakásban volt.

Marianának nem volt más választása.

Órákkal később egy hatalmas ház előtt álltam, és Hector Salgadóval, egy negyvenéves üzletemberrel beszélgettem, aki komoly és nem túl barátságos volt.

„Szükségem van valakire, aki itt lakik” – magyarázta. „A ház nagy, de a legfontosabb a fiam. Hét éves. Mateónak hívják.”