– Hónapokig figyelt téged – mondta Hector. – Közösségi média, fotók, ruhák, az öltözködésed. Úgy közeledett Alejandróhoz, hogy egy másik nőnek adta ki magát, újra beleszerettette, majd meggyőzte, hogy bizonyos beavatkozások során megszemélyesítheti magát.

– És beleegyezett, hogy megöl egy lakásért?

Hektor nem válaszolt.

Nem volt rá szükség.

Másnap reggel két férfi érkezett a lakóparkba, akik rendőröknek adták ki magukat.

Mariana Castañedát keresték.

Azt állították, hogy Ofelia több mint kétszázezer peso értékű ékszer ellopását jelentette.

Hector kérte, hogy láthassa a vonatkozó parancsot.

Nem volt nekik semmi.

Azonnal felhívta ügyvédjét, aki az ügyészségen megerősítette, hogy nemrégiben benyújtott feljelentés történt, de nem kapott engedélyt a házkutatásra vagy Mariana letartóztatására az adott címen.

A férfiak visszavonultak, amikor Hector elkezdte fényképezni az igazolványaikat.

– Már tudod, hol vagyok – mondta Mariana.

– Kinek adtad meg a teljes neved?

Emlékezett a biztonsági őrre, aki felvette az adatait, amikor dolgozni kezdett.

Hector összeszorította a fogát.

– Ofélia információt vásárol.

Ez mindent megváltoztatott.

Már nem tudtak elbújni.

Az ügyvéd hivatalos feljelentést tett csalás, személyazonosság-lopás és fenyegetés miatt. Kérte továbbá a lakásra vonatkozó zálogjogot és az eladásból származó bevétel ideiglenes befagyasztását.

Miközben ezek az eljárások folyamatban voltak, történt valami, amire senki sem számított.

Vaniának, Mariana egykori kollégájának, aki most sürgősségi orvosként dolgozott, sikerült megtalálnia őt Hector telefonján keresztül.

„Szükségem van rád” – mondta neki. „Alejandro kórházban van.”

Mariana lefagyott.

-Mi történt?

– Nyugtatómérgezés. Tegnap este majdnem eszméletlenül érkezett.

– Ki hozta őt?

Csend lett.

– Egy nő, aki bemutatta az INE-det, és azt mondta, hogy Mariana Castañeda a neve.

Hector azonnal felnézett.

Vanya folytatta:

„Van még valami. A nő folyton azt hajtogatta, hogy tudja, Alejandro meghalhat-e. Ez egyáltalán nem tetszett.”

Adriana úgy döntött, hogy a bűntársát is likvidálja.

A részleg pénzét már nem kellett felosztani, ha Alejandro meghalt.

Hector jogi csapata felgyorsította a művelethez kapcsolódó számlák befagyasztására irányuló kérelmet.

Ugyanazon a reggelen sikerült befagyasztaniuk a pénz nagy részét, mielőtt az elhagyta volna az országot.

Amikor Adriana reggel megpróbált egy újabb átutalást végrehajtani, rájött, hogy egyetlen pesót sem tud elmozdítani.

Elvesztette az önuralmát.

Belépett arra a területre, ahol Alejandro még mindig monitorokhoz volt csatlakoztatva, és elkezdett rákiabálni.

—Mit tettél?! Hol van a pénzem?!

Alejandro alig tudta kinyitni a szemét.

Ebben a pillanatban lépett be Vanya.

Mögötte Mariana, Hector, két nyomozó és a Közszolgálat képviselője következett.

Adriana mozdulatlan maradt.

Néhány másodpercig a két nő egymásra nézett.

A megszemélyesítőnek ugyanolyan frizurája volt, mint Marianának.

Még olyan színeket is viselt, amiket régen is viselt.

De közelről a különbségek szembetűnőek voltak.

„Azonosítás” – kérte az egyik ügynök.

Adriana megmutatta az ellopott INE (Nemzeti Választási Intézet) kártyát.

A nyomozó elvette a névjegykártyát, Marianára nézett, majd vissza Adrianára.

– Ujjlenyomatokat fogunk ellenőrizni.

Adriana megvetően mosolygott.

– Milyen drámai.

De amikor ujjlenyomatot vettek tőle, az arckifejezése megváltozott.

Az ujjlenyomat nem Mariana Castañeda tulajdona volt.

Egyezett Adriana Valdés Salgado régi rekordjával.

Egy nőt két évvel ezelőtt halottnak nyilvánítottak.

Alejandronak sikerült meghallania a nevet az ágyából.

Kinyitotta a szemét.

– Adriana?

Lassan megfordult.

-Szia szerelmem.

A férfi elsápadt.

– Te halott vagy.

– Ezt akartad, ugye?

Sándor remegni kezdett.

Hektor előrelépett.

– Miért vitted Mateót abba az autóba?

Adriana szárazon felnevetett.

– Mert alkudoznom kellett veled.

– A fiad volt.

– És túlélte.

Hector ökölbe szorította a kezét.

– Két évig nem szólt semmit.

– Nem az én hibám volt, hogy a sofőr meg akart ölni.

Alejandro megpróbált felkelni.

– Tudtad, hogy én vagyok az!

– Persze, hogy tudtam – felelte Adriana. – Azért jöttem vissza.

Aztán Marianára nézett.

„Azt hitte, megszabadult tőlem. Mindent el akartam venni tőle, mielőtt megfizettetném vele. De kiderült, hogy semmije sem volt. Az egyetlen, akinek valami igazán értékes dolog volt, az te voltál.”

Marianát undor és szomorúság keveréke kerítette hatalmába.

– Szóval úgy döntöttek, hogy megölnek.

Adriana elmosolyodott.

– Meg is tette.

Alejandro kétségbeesetten tagadni kezdte.

– Hazudik!

– Ó, tényleg? – felelte Adriana. – Meséljek nekik anyukád házáról?

Marianna közeledett.

—Mondd el.

Adriana minden egyes szót élvezett.

–Azon az estén, amikor megszöktél a lakásból, Alejandro felhívta Ofeliát. A terv az volt, hogy benyugtatnak, beraknak egy autóba, és elvisznek Mexikóba. Aztán otthagyják a holttestedet valahol, ahol napokba telik megtalálni.

Mariana emlékezett arra a csésze teára.

Ofélia hangja.

A kétségbeesett menekülési vágy az erkélyen keresztül.

Most először értette meg pontosan, hogy mitől mentették meg.

Alejandro sírni kezdett.

– Nem mertem volna megtenni.

– Persze – gúnyolódott Adriana. – Csak az zavart, hogy anyád hagyta, hogy megszökjön.

A tisztek félbeszakították a vitát.

Adrianát okirat-hamisítás, csalás és Alejandro mérgezésével kapcsolatos emberölési kísérlet miatt tartóztatták le.

Az Alejandro elleni nyomozást kiterjesztették Adriana autójának manipulálására, ingatlancsalásra és Mariana elleni összeesküvésre.

Aztán Ofélia megjelent a kórházban.

Felfedezte, hogy a fia őrizetben van.

Kiabálva jött be.

– Ez mind a te hibád!

Mariana felé vetette magát, de az egyik rendőr közbelépett.

„Tönkretettél minket!” – sikította Ofélia.

Mariana hitetlenkedve nézett rá.

-Azok?

–Igen! Ha eladtad volna azt az átkozott lakást, amikor Alejandro kérte, semmi sem történt volna.