1. RÉSZ

Az ötéves kislány a lépcső alatt bujkált, mert meghallotta, hogy a kastély tulajdonosának barátnője a férfi haláláról beszél.

Alejandro Valcárcel aznap délután három órával korábban tért vissza otthonába, Rocafortba, Valencia közelébe, a vártnál. Egy oszlop mögött meglátott egy rózsaszín cipőt, és lehajolt. Vera Romero megragadta a csuklóját.

– Csendben maradj, Alejandro bácsi. Egy kémet figyelek.

Az üzletember, aki hozzászokott, hogy alkalmazottai lesütik a tekintetüket, amikor megjelenik, mozdulatlan maradt.

—¿Amit láttál?

– Clarának, a hölgynek, aki megcsókol téged. Leveleket rejt a zongorádban. Tegnap azt mondta a telefonban, hogy amikor eltűnsz, senki sem fogja tudni megállítani őket.

A folyosón cipősarkak kopogtak. Alejandro felsegítette Verát, és elbújt vele a lépcső mögé. Clara Montiel egy üres borítékkal a kezében átsétált a hallon. Mint mindig, mosolygott, bár tekintete nyugtalanul pásztázta az ajtókat.

Alejandro már 18 hónapja osztotta meg vele az életét. Bemutatta a barátainak, kulcsokat adott neki, sőt, még azon is gondolkodott, hogy megkéri a kezét.

Az irodában Vera elmesélte, mit látott. Clara távollétében bement a zeneszobába, kinyitott egy kis fedelet a kottatartó mögött, és borítékokat hagyott ott. Ezt már hatszor tette azon a héten.

– Azt hittem, Guaraba ajándékokat osztogat – vallotta be a kislány. – De tegnap azt mondta: „Gabrielnek péntekig szüksége van a fényképekre.” Azt is mondta, hogy csak akkor fogod megtudni, ha már túl késő lesz.”

A név hallatán összeszorult a gyomra. Gabriel Ferrer korszaka már 20 éve jelent meg. Együtt alapítottak egy hajózási céget, és Gabriel elkísérte Alejandrót apja temetésére, aki nyolc évvel korábban egy állítólagos rablásban halt meg.

A temetés óta Gabriel minden héten felhívta, minden krízishelyzetben tanácsot adott neki, és biztosította, hogy a család még mindig együtt van. Miközben Clara mosolyát vizsgálgatta, erre a közelségre gondolt, váratlanul hányingere lett.

– Miért nem figyelmeztettél minket hamarabb?

– Apa azt mondta, hogy a rossz dolgokról kellene beszélnünk, de anya azt mondja, ne legyek kíváncsi.

Alejandro emlékezett Lucía Romero férjére, aki két évvel ezelőtt halt meg egy közlekedési balesetben. Azóta a mosodában dolgozott, hogy szívességet kérve nevelhesse fel a lányát.

– Jól tetted, hogy elmondtad. Most ígérd meg, hogy anyádnál maradsz.

Amikor Vera elment, Alejandro odament az édesanyjáéhoz, a zongorához. Három borítékot talált: fényképeket az ügyvédjével való találkozókról, bizalmas szerződések másolatait és utazásainak feljegyzéseit.

Az egyik időpontot pirossal jelölték: „Péntek, este 9:30. 17-es raktár. Valencia kikötője.”

Az utolsó lap hátoldalán egy másik üzenet állt, Clara tollából: „Gabriel azt mondja, hogy ezúttal befejezzük, amit az apjával elkezdtünk.”

Alejandro úgy érezte, hogy nem kap levegőt. Az apja nem azért halt meg, mert szembeszállt egy tolvajjal. Valaki tudta az igazságot, és ez a valaki minden vasárnap az asztalánál vacsorázott.

2. RÉSZ
Alejandro utasította Javiert, a biztonsági főnökét, hogy jelentsen be egy brüsszeli üzleti utat. Később megtalálta Lucíát, aki éppen lepedőket hajtogatott, és elmondta neki a lényeget: Vera valami veszélyes dolgot látott, és lehet, hogy védelemre szorul.

– Akkor elmegyünk – válaszolta azonnal.

– Biztonságban leszel itt, a csapatommal.

„A lányom nem olyan bizonyíték, amit otthon tarthatsz. Már elvesztette az apját. Nem fogom kockáztatni, hogy őt is elveszítsem.”

Lucía nem büszkeségből vitatkozott. Túl sok éjszakát töltött már férje üres ágyát bámulva ahhoz, hogy ismét a félelem döntsön helyette. Alejandro vitatkozni akart, de megértette, hogy Lucíának igaza van. Biztonságos lakást rendezett neki, és hagyta, hogy Lucía döntsön, elfogadja-e a költözést. Vera kedvéért egyezett bele, nem engedelmességből.

Másnap reggel Clara elbúcsúzott tőle egy puszival. Az autó elindult a repülőtérre, bár Alejandro érkezése előtt átszállt a járművébe. Egy diszkrét irodából Javier megmutatta neki a nappali biztonsági kamerájának felvételét: Clara visszaszerezte a borítékokat és felhívta Gabrielt.

– Elment – ​​mondta a nő.

– Akkor hozz el mindent ma este – felelte a társa hangja.

Egy előzetes ellenőrzés során fiktív cégeket, hamisított szerződéseket és sikkasztást tártak fel egy 11 hónapos időszak alatt. Clara tanúként írt alá több tranzakciót is. Ezenkívül egy régi átutalás is előkerült, amely Alejandro apja halálának hetéhez kapcsolódik.

Azon az estén Lucia vacsora nélkül találta, az ablak előtt állva. Ott hagyott neki egy szendvicset.

– Apám azt szokta mondani, hogy a hűség többet ér, mint a pénz – mormolta.

– Az a tény, hogy rossz emberben bízott meg, nem teszi az ötletét hibává.

Lucía elmesélte neki, hogy férje halála után hetekig folytatta a két csésze kávéfőzést. Alejandro megértette, hogy a szomorúságuk különböző formákat öltött, de ugyanazon csendben fejeződött ki.

Másnap beismerte, hogy Gabriel talán valami rosszabbat tervezett, mint a csalás. Lucía felháborodott, hogy ilyen későn vette észre a veszélyt.

– Nincs szükségem egy férfira, hogy eldöntse helyettem, melyik igazságot vagyok képes elviselni.

– Igazad van – ismerte el Alejandro. – Attól féltem, hogy Vera meg fog fizetni a hibámért.

Mielőtt folytathattam volna, Javier felhívott. Valaki lopott adatokkal jutott be az épületbe.

Alejandro Vera után rohant. Lementek egy személyzeti lépcsőn, miközben több férfi berontott a parkolóházba. Lövések dördültek. Belépett egy támadó és Lucía közé, és egy golyó súrolta a vállát.

Javier autójával sikerült elmenekülniük. Vera sírt, és Alejandro vérző kezét szorongatta.