Három órával korábban értem haza, és egy kislányt találtam a lépcső alatt bújva, miközben a barátnőm egy üres borítékkal a kezében mosolygott. A zongorába rejtve egy üzenetet találtam tőle: „Gabriel azt mondja, ezúttal befejezzük, amit az apjával elkezdtünk.” Szó nélkül hívtam a biztonságiakat, és úgy tettem, mintha elutaznék. Ekkor fedeztem fel egy 75 000 eurós utalást, amely apám halálához kötődött.

– Megsérültél miattam?

– Nem, drágám. Igazat mondtál. A felnőttek felelősek a tetteikért.

Órákkal később a rendőrség azonosította az egyik támadót. A mobiltelefonján megtalálták Gabriel által küldött utasítást: „Ha Alejandro nem adja át apja iratait, hozzák ide nekem a lányt.”

Lucía ekkor megértette, hogy a cél nem csupán az üzletember megölése volt. Verát is megpróbálták elrabolni.

3. RÉSZ
A menedékházban, ahol az éjszakát töltötték, Lucía megvárta, amíg az orvos befejezi Alejandro vállának bekötését. Vera a plüssnyuszát szorongatva aludt. Anyja órák óta hallotta a lövések hangját a fejében.

– Meg is ölhették volna – mondta, amikor kettesben maradtak.

-Tudom.

– Nem. Számodra ez egy üzlettárssal kezdődött, aki pénzt lopott tőled. Számomra ez azt jelenti, hogy valaki úgy döntött, felhasználja a lányomat, hogy bántson téged.

Alejandro nem védekezett. Egész életében parancsokat osztogatott, meg volt győződve arról, hogy a biztonság megvásárolható, a kockázatok pedig kiszámíthatók. De nem számított egy ötéves kislány rémült arcára.

– Eltitkoltam előled valamit – ismerte be.

Elővett egy régi mappát és egy külső merevlemezt az aktatáskájából. Apja felfedezte, hogy Gabriel a csoporton belüli cégeket használt fel pénzmosásra. Halála előtt bankszámlakivonatokat, neveket és szerződéseket gyűjtött össze. Elrejtette őket a zongora egy titkos rekeszében, amelyet eredetileg Alejandro anyjától származó levelek tárolására készítettek.

„Clara tudott a pulpitusban lévő kis mélyedésről, de az igazi rejtekhelyről nem” – magyarázta. „Négy hónappal ezelőtt találtam meg a dokumentumokat, és az eredetieket átadtam egy közjegyzőnek.”

– Akkor miért nem jelentetted?

– Mert féltem, hogy elveszítem a céget, elbocsátok több száz embert, és rájövök, hogy minden, amit örököltem, beszennyezett.

Lucia lassan megrázta a fejét.

Jobban féltél a birodalmad elvesztésétől, mint attól, hogy szembenézz az igazsággal. És Vera majdnem megfizette az árát.

Alejandro szégyellte magát. Nem próbálta mentségként felfogni a megbánását.

Azon a reggelen felhívta az ügyvédjét, és együttműködést kért a rendőrséggel. Teresa Vidal felügyelő elment az óvóhelyre. Elmagyarázta, hogy már folyamatban van a több kikötői társasággal kapcsolatos szabálytalan tranzakciók vizsgálata, és hogy ezek a bizonyítékok látszólag egymással nem összefüggő műveleteket hozhatnak összefüggésbe.

A dokumentumok között volt egy 75 000 eurós átutalás is egy biztonsági cégnek, amely röviddel Alejandro apja halála után eltűnt. A kifizetést 48 órával a feltételezett rablás előtt teljesítették.

„Nem elég bebizonyítani, hogy ki rendelte meg a bűncselekményt” – magyarázta Teresa. „De most már követhetjük a pénzt, és újra kihallgathatunk több embert.”

Javier azt is kiderítette, hogyan találták meg a lakást: Gabrielnek még mindig volt hozzáférése egy régi járműkövető rendszerhez. Azonosította az autót, amellyel Lucíát és Verát szállították.

A felügyelő azt javasolta, hogy továbbra is védelem alatt maradjanak, és megakadályozta, hogy a kislánynak idegeneknek kelljen elmesélnie a történetét. Vera csak azt szerette volna tudni, mikor mehet vissza az iskolába, és hogy az anyja abbahagyja-e a sírást.

Alejandro belépett a szobájába, és leült az ágytól egy kicsit távolabb.

– Megígértem, hogy semmi sem történik – mondta neki. – Nem kellett volna olyasmit ígérnem, amit nem tudhattam.

– Hogy a rosszfiúk visszatérhessenek?

– A rendőrség dolgozik a megakadályozásán, és mi meg fogunk védeni téged. De nem kell tovább nyomoznod.

Vera bólintott, és odanyújtotta neki a takarója sarkát.

– Maradhatsz, amíg elalszom.

Ott maradt, hallgatta a lélegzetét, és most először értette meg, hogy egy ember védelme nem azt jelenti, hogy döntünk helyette, hanem azt, hogy akkor is ott maradunk, amikor fél.

Csütörtökön Gabriel egyik volt alkalmazottja új bizonyítékokat szolgáltatott. Clara az ügyvédjén keresztül együttműködni kezdett. Részt vett az információk ellopásában pénzért és a cég részvényeiért cserébe, de azt állította, hogy Gabriel egy egyszerű műtétet ígért neki, hogy eltávolítsa Alejandrot vezetői pozíciójából.

Amikor rájött, hogy a férfi meg akarja ölni, megpróbált kihátrálni az üzletből. Gabriel azzal fenyegetőzött, hogy minden hamisítványt a nyakába varr.

A rendőrség tudtára felhívta Gabrielt, és bejelentette, hogy a dokumentumokkal a 17-es raktárba megy. Teresa védőkorlátot állított fel a raktár körül. Alejandro beleegyezett, hogy pontos utasítások mellett részt vesz: nem száll szembe senkivel egyedül, és hagyja, hogy a rendőrök végezzék a munkájukat.

Péntek este az eső csapkodott a valenciai kikötő fémtetőinek. Gabriel belépett a raktárba, és megállt, amikor meglátta régi barátját.

– Azt hittem, Brüsszelben vagy.

– És azt hittem, hogy a testvérem vagy.

Gabriel az asztalon lévő mappára nézett.

– Mindig is szentimentális voltál. Az apád is az volt.

– Ezért kellett meghalnia?

Néhány másodpercig csak az eső kopogását lehetett hallani.

– Apád mindenkit fel akart jelenteni – felelte Gabriel. – Tönkretette volna a csoportot, és egész családokat tett volna tönkre.

– Ne beszélj családokról. Fizettél, hogy rablásnak tűnjön.

Gábriel összeszorította az ajkait.

– Nem lőttem.

– De te adtad ki az utasítást.

Nem jött válasz. Alejandro emlékezett a koporsóra, a részvétnyilvánításokra és Gabriel kezére, ahogy a sír mellett a vállát szorítja. Még soha egyetlen emléktől sem érzett ilyen undort.

Clara megjelent az ajtóban, pontosan úgy, ahogy Gabriel kérte. Sápadt volt.

– Azt mondtad, senki sem fog meghalni – szemrehányást tett neki.

Gábriel szárazon felnevetett.

– Túl sok kérdés nélkül kaptál fizetést.

Alejandro ránézett.