– Láttam már férfiakat, akik dollármilliárdok miatt próbálják tönkretenni egymást, Mrs. Vance – mormolta Alexander gazdag, sötét bariton hangon. – De még soha nem láttam ilyen elegánsan gonosz, ilyen mélyen, szisztematikusan romboló stratégiát, mint amit az előbb felvázolt. Nem csak csődbe akarják vinni. Belülről kifelé akarják lerombolni az egész birodalmát, tégláról véres téglára, miközben ő végignéz. Alexander lassan, tiszteletteljesen elmosolyodott. – Azt kell mondanom, Elena, hogy a stratégiád maga a költészet. Tekintsd úgy, hogy a tőkém, a jogi csapatom és az igazgatótanácsom teljes mértékben a rendelkezésedre áll.

Nem mosolyogtam. Elnéztem mellette, és megpillantottam saját vad, kérlelhetetlen tekintetem tükörképét az ablak sötét üvegében. A hideg márványpadlón a családjáért könyörgő nő szelleme eltűnt, helyét egy hidegvérű, rombolás-építő vette át.

– Egy ambiciózus partnert akart, Alexander – suttogtam, hangomból teljesen hiányzott a melegség. – Azt mondta, haszontalan vagyok a mászásában. Élete mesterkurzusát fogom neki adni.

Mielőtt Alexander válaszolhatott volna, kinyíltak a dolgozószoba nehéz tölgyfa ajtajai, és belépett az ügyvezető asszisztense egy ezüsttálcával a kezében. A bársonypárna közepén egyetlen vastag boríték pihent. Kinyújtottam a kezem, és egy levélbontóval felhasítottam.

Egy meghívó volt, nevetségesen nehéz kartonpapírra nyomtatva, rikító aranybetűkkel domborítva: Szeretettel meghívjuk az éves Elite Charity Gálára, melynek házigazdája Julian Thorne vezérigazgató. Csatlakozzon hozzánk, és ünnepeljük együtt a történelmi jelentőségű, 500 millió dolláros vállalati diadalt.

Ápolt körömmel végighúztam Julian nevének kiemelkedő betűit. Lassú, ijesztő mosoly kúszott végre az arcomra, megdermesztve a levegőt a szobában. – Ó, Julian – lélegzettem halkan, a várakozás a csontjaimban vibrált. – Ezt a világ minden kincséért sem hagynám ki.

3. fejezet: A csapda művészete

Julian nagyszabású jótékonysági gáláját fojtogatóan elektromos légkör övezte. Hetekig a város pénzügyi negyede semmi mástól nem zümmögött. Julian kibérelte a St. Regis Grand Atriumát, a történelmi báltermet saját toronymagas nárcizmusának emlékművévé alakítva. Ez nem jótékonysági esemény volt, hanem koronázás. Egy versenytárs nagy nyilvánosságot kapott, tőkeáttételes kivásárlását ünnepelte, amelynek állítólag meg kellett volna szilárdítania cégét, mint a piac csúcsragadozóját. A város kétszáz legfelsőbb elitje – politikusok, médiamogulok és hagyományos milliárdosok – előtt parádézott, követelve, hogy hajtsák meg magukat az új király előtt.

Alexander parancsnoki központjának képernyőin keresztül élőben néztem a vörös szőnyeges érkezésekről szóló közvetítéseket. Julian lenyűgözően jóképű volt, egy egyedi, éjkék szmokingban, ahogy udvariasan állt a paparazzikamerák villogó fala előtt. Szinte remegett az arroganciától.

„A saját zsenialitásomnak köszönhetően építettem fel ezt a céget a porból” – dicsekedett Julian egy lélegzetvisszafojtva várt riporternek, fogai csillogtak a kamera erős fényében. „Azt mondták, őrült vagyok, amiért a magánéletemből kivágtam a zsírt, hogy a víziómra koncentrálhassak. De az igazi nagysághoz abszolút áldozatra van szükség. Ma este itt állok, bizonyítékként arra, hogy ha megszabadulsz a visszatartó holt súlytól, akkor abszolút nincsenek határok annak, hogy milyen magasra repülhetsz.”

Élő adásban néztem végig, ahogy újra kitöröl engem, hideg, klinikai távolságtartással. Felfúvódott kullancs volt, tele saját nagyzási téveszméivel. Fogalma sem volt, hogy az elmúlt hetvenkét órában Alexanderrel hibátlan, láthatatlan pénzügyi mészárlást hajtottunk végre. Névtelen holdingtársaságok hálózatán keresztül aktiváltuk a szunnyadó részvényeimet, a kezdeti csendes részvényeimet agresszív szavazati joggal rendelkező részvényekké alakítva. Ezután agresszívan felvásároltuk a cége minden egyes tőkeáttételes adósságát, hatalmas, a cége által lehetetlenül fedezetlen hiteleket hívtunk le, és arra kényszerítettük a pánikba esett igazgatótanácsát, hogy csendben eladja nekünk a többségi részvényeit, hogy elkerülje az azonnali csődöt.

Julian Thorne már nem a cége volt az övé. Én igen. Egy ötmillió dolláros partit rendezett, hogy megünnepelje a királyságot, amelyet a sötétben már meghódítottak.

A St. Regis barlangszerű, hiperbiztonságos VIP öltözőjében, amely teljesen független volt Julian partiszervezőitől, a végső átalakulásomon mentem keresztül. Nem csak a megjelenésről volt szó; ez pszichológiai hadviselés volt.

A stylistom, egy kifejezetten erre az órára Párizsból repülőn érkezett nő, gondosan a nyakam köré csatolta a nyaklánc csatját. Hibátlan, jégfehér gyémántokból álló zuhatag volt, amely többe került, mint Julian egész első startup vállalkozása. A ruhám nem pusztán ruhadarab volt; egy éjfélkor kovácsolt fegyver. Egyedi, földig érő, folyékony obszidián selyemből készült ruha volt, amely körülölelte mostanra felépült, tökéletesen tónusos testem minden ívét, veszélyesen mélyre ereszkedve a hátamban. Úgy mozgott, mint a sötét víz. Egy ruha volt, amelyet arra terveztek, hogy egyenesen kiszívja az oxigént a szobából.

A telefonom rezegni kezdett a sminktükörnek. Egy utolsó titkosított üzenet volt Alexandertől, aki kint várakozott a privát folyosón: „A felvásárlási papírok alá vannak írva, lepecsételve és közjegyző által hitelesítve. A többségi részvények teljes mértékben átmentek az Értékpapír- és Tőzsdefelügyeleten (SEC). Az igazgatótanács megadta magát. Amikor készen állsz, királynőm, menjünk át a zsákmányunkért.”

Letettem a telefont. Vettem egy mély, pihentető lélegzetet, a hűvös levegő betöltötte a tüdőmet. A tükörképemre néztem a fényesen megvilágított tükörben. A saját szememben kerestem a rémült, megtört szívű, terhes nő nyomát, aki egy évvel ezelőtt még az esőben sírt. A kétség remegését, az irgalom árnyékát, annak a szerelmének szellemét kerestem, amelyet valaha tápláltam a férfi iránt, akit nyilvános színpadon készültem kivégezni.

Semmi sem volt. Egy csepp irgalom sem maradt. Kiürültem, és teljesen folyékony acéllal voltam tele. Csúcsragadozó voltam, és éheztem.