Elfordultam a tükörtől, a sarkam hangosan kopogott a padlón, és kimentem Alexanderhez, hogy találkozzam vele. A félhomályos folyosón állt, hihetetlenül impozánsan festett klasszikus fekete szmokingjában, kezében egy ezüstfejű bottal. Amikor meglátott, elállt a lélegzete, és lassú, veszélyes mosoly terült szét az arcán. Felajánlotta a karját.

– Tönkretegyük egy ember életét? – kérdezte halkan Alexander.

– Égessük porig! – feleltem, és erősen átkulcsoltam a bicepszét.

Némán haladtunk át a szálloda labirintusszerű kiszolgálófolyosóin, Alexander biztonsági őrei irányítottak minket, teljesen kikerülve a vörös szőnyeget. Az árnyékban álltunk, közvetlenül a nagy bálterem hatalmas, magas mahagóni ajtajai mögött. A nehéz fa túloldaláról egy élő vonószenekar áradozó, elegáns dallamát, kristály pezsgőspoharak csilingelését és kétszáz befolyásos ember halk, gazdag mormolását hallottam.

Aztán a ceremóniamester tompa, áhítattól csöpögő hangja visszhangzott a hangszórókban. „Hölgyeim és uraim, mielőtt házigazdánk színpadra lépne, kérem, fordítsák figyelmüket a nagybejáratra, hogy üdvözölhessük a mai este legelismertebb, meglepetés VIP-vendégeit…”

Egy futólagos pillanatra lehunytam a szemem, és Leóra, Mayára és Silasra gondoltam, akik biztonságban alszanak a kiságyaikban a város túlsó felén. Ez neked szól, gondoltam.

A nehéz mahagóni ajtók lassan kitárulni kezdtek, nyögve a sárgaréz zsanérokon, és vakító aranyfény-hullám ömlött a folyosóra, egészben elnyelve minket.

4. fejezet: A rombolás mesterkurzusa

Abban a pillanatban, hogy átléptük a küszöböt, a nehéz mahagóni ajtók határozott puffanással halkan becsukódtak mögöttünk , a Nagy Átriumban a légkör hirtelen légnyomásváltozáshoz hasonlóan megváltozott.

A bálterem a hivalkodó gazdagság remekműve volt. Magas kristálycsillárok lógtak a boltozatos mennyezetről, meleg, aranyló fényt vetve a fehér selyemmel borított és importált orchideák tornyaival borított asztalokra. A terem vállvetve zsúfolásig megtelt az abszolút elittel – férfiak szabott szmokingban és nők haute couture-ben csillogva, arcukat drága borok és a hatalom közelségének izgalma pirította.

De ahogy Alexanderrel a felső lépcsőfordulóra léptünk, egy fizikai, látható lökéshullám hasított át a tömegen.

A vonószenekar, miközben egy szárnyaló Mozart-verseny felénél járt, megakadt. Egy csellista durván végighúzta a vonóját egy húron, disszonáns sikolyt hallatva, mielőtt az egész együttes egyszerűen elhallgatott. A beszélgetés halk, gazdag moraja nemcsak elhalt; azonnal elfojtotta, helyét teljes, temetői csend vette át.

Minden egyes arc a bejárat felé fordult. Kétszáz szempár tágra nyílt a sokktól. Mindannyian ismerték Alexander Vance-t – egy titánt, akit féltek és tiszteltek. De engem bámultak. Felismerték a szellemet. Felismerték a nőt, akit Julian nyilvánosan szánalmas, vonszolódó horgonyként bélyegzett meg, most több millió dollár értékű gyémántba burkolózva, érinthetetlen, rémisztő magabiztosságot sugározva, Julian legrosszabb rémálmának karjához lehorgonyozva.

Nem néztem a tömegre. A tekintetem a terem elejére szegeződött, mint egy lézerirányítású rakéta.

Julian a bálterem fő részén, a megemelt, bársonnyal borított emelvényen állt, kezében egy kristály pezsgőspohárral a magasba emelve, éppen a koccintás közepén. Az arrogáns, diadalmas mosoly, ami egész este állandóan az arcára ragasztott, azonnal megdermedt. Három szívverésnyi időre az agya teljesen képtelen volt feldolgozni a befogadott vizuális információkat.

Aztán lecsapott rá a valóság. Rémisztő sebességgel kifutott az arcából a vér, bőre beteges, hamuszürke lett. Az álla megernyedt. A pezsgőt tartó keze hevesen remegni kezdett. Ujjai feladták.

A kristályfuvola kicsúszott a kezéből, és a csiszolt márvány színpadra zuhant. Éles, robbanásszerű reccsenéssel szilánkokra tört , ami puskalövésként visszhangzott a halotti csendben ülő szobában. Aranyló folyadék és szilánkok fröccsentek hevesen makulátlan szmokingnadrágja mandzsettájára. Julian meg sem rezzent. Megbénult, jeges kék szemei ​​tágra nyíltak a tiszta, hamisítatlan rémülettől, miközben rám meredt.

Alexanderrel megkezdtük a lemászást a főlépcsőn. Lassan, megfontoltan, kimérten és ritmikusan haladtunk. A hatalmas, barlangszerű teremben csak a tűsarkúim éles, visszhangzó kopogása hallatszott a márványon.

Ahogy közeledtünk a színpadhoz, az elit tömege nemcsak szétvált előttünk, hanem aktívan hátráltak, egymás drága cipőibe botladozva, hogy széles, rémült utat törjenek maguknak. Érezték a vízben lévő vér szagát. Egyenesen a terem közepére sétáltunk, királyi méltósággal kettéhasítva a hatalom tengerét, míg el nem értük a színpad szélét.

Felnéztem Julianra. Most már izzadt, a homlokán vékony pánikhullám terült szét. Mellkasa a szabott ingének feszült. Kinyitotta a száját, hogy beszéljen, hogy érvényesítse hatalmát, hogy hívja a biztonságiakat, de a hangszálai teljesen cserbenhagyták. Csak egy szánalmas, ziháló sikoly hagyta el a száját.

Alexander előrelépett, és elengedte a karomat. Egy megnyomorított szarvasra közeledő párduc sima, halálos kecsességével mozgott. Benyúlt szmokingja mellzsebébe, és elővett egy vastag, bőrkötésű jogi mappát. Lazán a levegőbe dobta. Egy nehéz, átkozott csattanással egyenesen Julian üvegbúrás emelvényére landolt.

– Jó estét, Julian – jelentette be Alexander simán. Nem kiabált, de a terem teljes csendjében gazdag baritonhangja könnyedén eljutott a terem leghátsó sarkába. – Elnézést kérek, hogy lezuhantam a kis koronázásotokon, de sürgős adminisztratív papírmunkánk volt, ami azonnali beavatkozást igényelt.

Julian úgy meredt a mappára, mintha egy éles gránát lenne. Alexanderről rám nézett, tekintete olyan magyarázatot követelt, amit arrogáns agya nem tudott megfogalmazni.

– Nincs szüksége a tartásdíjadra, Julian – folytatta Alexander, hangja halálos, gúnyos szórakozástól csöpögött, miközben lustán felém intett. – Tulajdonképpen még a zsebpénzt sem akarta, amit akkor dobtál rá, amikor kirúgtad a terhes feleségedet az utcára. Elég elfoglaltak voltunk ezen a héten.