Alexander közelebb hajolt a színpadhoz, tekintete hideggé és kiégetté vált. – Épp most vettük meg az adósságodat. Épp most aktiváltuk az alvó tőkéjét. Épp most vontuk be az igazgatótanács szavazati jogait. Épp most vettük meg az egész cégedet, Julian.

Egy közös, éles és rémült sikítás futott végig a mögöttünk álló kétszáz emberen.

„Nem a te céged a tulajdonosod. Nem a te épületed sem a te tulajdonod, amiben most állsz. Még az íróasztalod mögötti szék sem a te tulajdonod” – mosolygott Alexander, és vademberként kivillantotta a fogait. „Hivatalosan is kirúgtak. Kérlek, pakold össze az asztalodat éjfélig, különben a biztonsági őröm kidobja a holmidat a sikátorba.”

Julian torokhangon, elfojtottan tagadta a dolgot. Előreugrott, és remegő, izzadságtól csatakos ujjakkal megragadta a bőrmappát. Feltépte, tekintete kétségbeesetten pásztázta a ropogós jogi dokumentumokat, kétségbeesetten keresve egy kiskaput, egy hibát, egy mentőövet.

De semmi sem volt. Látta az Értékpapír- és Tőzsdefelügyelet (SEC) pecsétjeit. Látta az adósság átruházását. Látta az egész igazgatótanács aláírását, amelyek lemondanak a részvényeikről. És legalul, azon a sorban, amely az egész életművének elsődleges, irányító részvényesét jelöli, látta a nevemet. Jelena Rosztovát.

Julian egy szakadt, gyötrő zokogást hallatott. Láthatóan megroggyant a térde. A lucit pódium éles széleibe kapaszkodott, bütykei csontfehérré váltak, és minden erejével küzdött, hogy ne essen össze a földön élő adásban, amikor végre szembesült a teljes, abszolút romlás valóságával.

5. fejezet: A hatalom visszhangjai

Egy nárcisztikus személy pszichológiai összeomlása rémisztő, lenyűgöző látvány. Nem kecsesen történik. Erőszakosan, mint egy vákuum, amely a mélytengeri nyomás súlya alatt omlik össze.

Abban a pillanatban, hogy Julian térdei megroggyantak, a szobát túszul ejtő varázslat szertefoszlott. A csendet azonnal kaotikus, fülsiketítő, egymást átfedő hangok üvöltése váltotta fel. A kétszáz elit – akik tíz perccel azelőtt még a viccein nevettek és a gyűrűjét csókolgatták – azonnal ellene fordult, egy sebesült alfát érzékelő vadkutya-falka gonosz ösztönével.

A befektetők hevesen ordítoztak a mobiltelefonjaikba, kétségbeesetten ordítozva brókereiket, hogy szabaduljanak meg minden olyan részvénytől, amely Julian nevéhez kapcsolódik. A huszonkét éves örökösnő, akit korábban este Julian karjára kötöttek, fizikailag hátrahőkölt, és a kijárat felé hátrált, mintha Juliant hirtelen halálos, ragályos pestis kapta volna el. Az igazi hatalom ebben a városban a kapcsolatok pénzneme volt, és Julian Thorne hirtelen, agresszíven csődbe ment.

Három hatalmas, mosolytalan biztonsági őr – Alexander által felbéreltek, csak nekem voltak felelősek – lépett ki a színpad árnyékából, karjukat keresztbe fonták, áthatolhatatlan falat alkotva Julian és a kijáratok között.

Julian zihált, mellkasa zihált, miközben a pódiumra kapaszkodott. Tökéletesen formázott haja most izzadó homlokára tapadt. A makulátlan, szénszmoking hirtelen túlméretezettnek tűnt, egy férfin lógott, aki mintha valós időben rohamosan zsugorodott volna. Lenézett rám, szeme vérben forgó volt, szempillái a pánik könnyei peregtek.

„Elena… Elena, kérlek!” – dadogta Julian, hangja magas, szánalmas nyöszörgéssé torzult, ami fájdalmasan visszhangzott a pódiumon még mindig pihenő mikrofonokban. Remegő kezét felém nyújtotta, kétségbeesett, karmoló mozdulattal. „Kérlek! Ez… ez egy félreértés! Van közös történelmünk! Együtt építettük ezt! Nem teheted ezt velem, nem vehetsz el mindent! Megbeszélhetjük ezt négyszemközt, csak te és én! Kérlek, Elena!”

Megtorpantam. Az egész bálterem lélegzet-visszafojtva várta, hogy a megbántott feleség mutat-e egy utolsó szikrányi irgalmat, egy szikrányit abból a gyengeségből, amelyre Julian mindig is támaszkodott.

Felnéztem a férfira, aki válópapírokat dobott a feldagadt lábam elé, miközben a három gyermekét cipeltem. Semmit sem éreztem iránta. Sem haragot, sem szomorúságot, sem hosszan tartó fájdalmat. Csak egy szellem volt, akit végre kiűztem az idővonalamból.

Kissé megdöntöttem a fejem, és egy dermesztő, teljesen üres, szánalommal teli mosolyt küldtem felé. Léptem egyet a színpad szélére, és egyenesen a mikrofonállványnak támaszkodtam.

– Azt mondtad, hogy haszontalan vagyok a becsvágyad szempontjából, Julian – válaszoltam halkan. A hangom nyugodt, szilárd és ijesztően tiszta volt, tökéletesen szólt a hatalmas hangrendszeren keresztül a Nagy Átrium minden egyes sarkába. – Kiderült, hogy csak az utamban álltál.

Nem vártam választ. Nem vártam meg, hogy lássam, ahogy a padlóra rogy, és a szilánkokra zokogva a széttört üvegbe zuhan. Hátat fordítottam neki. Visszatettem a kezem Alexander várakozó karjára, és együtt visszasétáltunk a középső folyosó felé. A tömeg ezúttal még szélesebbre húzódott, tekintetüket a mély rémület és a mély, néma tisztelet keverékével sütötték le. Senki sem szólt hozzánk egy szót sem, miközben kiléptünk a mahagóni ajtókon, Juliant pedig otthagytuk a saját maga által kreált látványos, televíziós rémálomban fuldokolni.

Órákkal később az adrenalin végre kiürült a szervezetemből, és helyét egy mély, nehéz és gyönyörű béke vette át.

Más volt a levegő a város szélén lévő magánbirtokomon. Éjszaka virágzó jázmin és tiszta, hűvös szél illata terjengett. Levettem a gyémántpáncélt és az obszidián selyemruhát, és egy puha, kopott pamutköntösbe öltöztettem. Mezítláb lépkedtem puhán a gyerekszoba vastag, plüss szőnyegén.

A szobát a holdfény lágy, ezüstös fénye fürdette, amely átszűrődött az átlátszó függönyökön. Odaléptem a fal mellett sorakozó három hatalmas kiságyhoz.

Leo úgy terült el, mint egy tengeri csillag, apró ököllel szorította a takaróját. Maya tökéletes, feszes kis gombóccá gömbölyödött, és halkan lélegzett. Silas a hátán feküdt, ajkai apró, néma szoptatós mozdulatokat tettek álmában. Most már egyévesek voltak. Robusztusak, pirospozsgás, nehezek és hihetetlenül boldogok. Fogalmuk sem volt arról a háborúról, amelyet az előbb vívtak és nyertek meg az ő nevükben.