1. RÉSZ

Azon a napon, amikor Clara elrendelte Adrian rehabilitációjának lemondását, még 4 hónap volt hátra az esküvőjükig, de már egy olyan életet készített elő, amelyben a férfi soha többé nem kel fel arról a székről.

Hat hónappal korábban egy golyó fúrta át Adrián Valcárcel hátát, miközben egy marbellai üzleti vacsoráról távozott. Ezt megelőzően Málaga kikötői szektorának egyik legismertebb üzletembere volt: egy tengeri logisztikai céget vezetett, ingatlanprojektekben vett részt, és hozzászokott, hogy egyetlen telefonhívása elég volt ahhoz, hogy megmozgassa a számokat, amelyek bárkit megszédítettek.

A kórház után a világa egyetlen világos szobára zsugorodott össze a villájában, egy kerekesszékre és egy olyan testre, amely már nem engedelmeskedett úgy, mint korábban.

Clara Montenegro, a menyasszonya, még mindig vele élt.

Legalábbis hivatalosan.

Azon a reggelen sötétzöld ruhában, új fülbevalókkal és tökéletesen formázott hajjal jelent meg a tükör előtt.

– Marcosnak szüksége van rád, hogy aláírj néhány dokumentumot a kikötőbővítéssel kapcsolatban.

– Hadd jöjjön el hozzám.

Klára mozdulatlan maradt.

– Adrian, pihenned kellene.

– Hat hónapja pihenek.

Túl szorosan csukta be a táskát.

– Az emberek nem tudják, hogyan viselkedjenek, amikor így látnak téged.

Adrian a tükörbe meredt.

–Egy székben ülök, Clara. Még mindig önmagam vagyok.

Nem válaszolt.

Anélkül hagyta el a szobát, hogy megcsókolta volna.

Röviddel ezután belépett Lucía Serrano, a magánügynökségen keresztül felvett asszisztens. Haja rendszertelenül hátra volt fésülve, szeme alatt sötét karikák voltak az egymást követő műszakoktól, és az egyenruhája úgy nézett ki, mintha túl sok mosógépet látott volna.

Nem úgy beszéltem Adriannal, mintha gyerek lenne.

Nem színlelt optimizmust.

Nem is nézett rá szánalommal.

–Megint feldagadt a bal bokád.

-Jó reggelt neked is.

—A jó reggelt kívánás nem csökkenti a gyulladást.

Adrian aznap reggel először mosolygott.

Lucía óránként 25 eurót keresett. Azért dolgozott ott, mert pénzre volt szüksége, hogy segíthessen az anyján, és mert – mint mondta – a számlák nem tűntek el, amikor az ember fáradt volt.

Miközben segített neki felülni, furcsán csendben maradt.

Adrián észrevette.

-Mi történik?

Lucia továbbra is a háta mögé tette a párnát.

– Clara lemondta a mai délutáni fizioterápiás foglalkozását.

Adrian összevonta a szemöldökét.

-Mert?

– Azt mondta, nincs értelme folytatni.

Néhány másodpercig csak a kerti szökőkút vizének hangját lehetett hallani.

– És a központ elfogadta?

—Ő van feltüntetve kapcsolattartóként, és hónapok óta kezeli az időpontjaidat.

Adrian megszorította az ujjait a karfa körül.

– Hónapok?

Lúcia felnézett.

– Nem a mai az első alkalom, hogy lemondta az ülést.

A csend súlyt váltott.

-Hány?

– Nem tudom pontosan. De felhívtam a gyógytornászt.

-Szóval így?

– Hogy szóljak neki, jöjjön.

Adrian figyelte őt.

– Clara rá tudja venni az ügynökséget, hogy kirúgjanak.

-Valószínűleg.

– Akkor miért tetted?

Lucia mély levegőt vett.

– Mert tegnap találtam valamit, ami arra késztetett, hogy arra gondoljak, a rehabilitációdat nem a fáradtság miatt mondják le.

Benyúlt a köténye zsebébe.

Elővett néhány összehajtott papírlapot.

–És szerintem el kellene olvasnod, mielőtt Clara megtudja, hogy láttam.

Adrian elvette a dokumentumot.

Azonnal felismerte a cége nevét.

Aztán meglátta Klárát.

És alatta egy dátum.

3 héttel az oltás előtt

2. RÉSZ

Adrian kétszer is elolvasta azokat az oldalakat.

Clara tájékoztatta a magánközpontot, hogy állapota „klinikailag jelentéktelen”, és hogy meg kell kezdeni az állandó ellátásra való áttérést. A kérelemmel együtt azonban egy meghatalmazás tervezetét és számos vállalati dokumentumot is benyújtottak, amelyeket jóval a támadás előtt készítettek el.

Ha Adriánt hosszabb ideig képtelennek ítélnék ügyei intézésére, Clara venné át vagyonának egy részének kezelését Marcos Ferrerrel, a cég pénzügyi igazgatójával együtt.

– Ezt előre kiterveltük – mormolta Adrian.

Lúcia bólintott.

– Az irodai nyomtató mellett találtam. Nem kerestem semmit. Láttam a nevedet.

Délután 3 órakor megérkezett Javier, a gyógytornász.

Adrian közvetlen volt.

– Javasolta már a kezelésem leállítását?

-Nem.

Rosszabbul vagyok?

Javier megrázta a fejét.

– Épp ellenkezőleg. Az elmúlt hetekben több izomcsoportban is észleltünk akaratlagos reakciót.

Adrian úgy érezte, nem kap levegőt.

– Fejlődhetek?

– Igen. Nem ígérem, hogy újra normálisan fogsz tudni járni, de most feladni abszurd lenne.

Lucia egy pillanatra lehunyta a szemét.

Adrian a takaró alatti lábaira nézett.

Hónapokig hallottam Clara hangját, amint azt ismételgeti, hogy el kell fogadnom az új valóságomat.

De ezt senki sem mondta meg neki.

– Hány foglalkozást mondtak le?

Javier habozott.

—17.

Még aznap délután Adrián kérte, hogy lemenhessen az irodába.

Amikor belépett, Clara Marcosszal találkozott.

A két férfi elsápadt, amikor meglátták a térdükön heverő leveleket.

– Magyarázd el, miért készítetted ezt elő 3 héttel azelőtt, hogy lelőttek.

Klára nem válaszolt.

Marcos volt az, aki hibázott.

– Mert tudtuk, hogy előbb-utóbb történni fog valami.

3. RÉSZ

A kifejezés úgy lebegett az irodában, mint egy el nem űzhető fenyegetés.

Clara tágra nyílt szemekkel fordult Marcos felé.

– Mi a fenét beszélsz?

Marcos túl későn döbbent rá, mit tett.

– Nem erre gondoltam.

Adrian mozdulatlan maradt.

Évekig alkudozott olyan üzletemberekkel, akik mosolyogva próbáltak milliókat kicsalni belőle. Megtanulta, hogy ha valaki megijed, a legrosszabb, amit tehet, az az, ha segít neki kijavítani a saját szavait.