Felgyorsult a légzése.
Várjon.
Aztán 1 lábnyit előrelépett.
A mozgás kicsi volt.
Hülye.
Ez az.
De az övé volt.
Még egy lépést tett.
Lucia nem ünnepelt.
Nem kellett volna megtennie.
Adrian ekkor megértette, hogy ez a két év sosem arról szólt, hogy bebizonyítsa Clara tévedését.
Az sem hozhatja vissza azt az embert, aki a lövöldözés előtt létezett.
Kipróbáltak valami sokkal egyszerűbbet.
És sokkal nehezebb.
Szerezd vissza a jogot, hogy eldönthesd, mit kezdesz életed minden egyes részével.
Adrian ismét előrelépett.
Remegett a keze a járókereten.
De folytatta.
Hónapokig mások úgy beszéltek róla, mintha már nem is létezne.
Eldöntötték, mikor kell pihennie.
Mikor kellene elmennem?
Milyen vállalkozásokat érthetnék meg?
Milyen bánásmódot érdemelt?
Még azt is, hogy milyen jövőt kellene elfogadnom.
Most minden apró mozdulat az ellenkező módon reagált.
Még mindig ott volt.
Az élete továbbra is az övé volt.
És amíg dönthetett úgy, hogy még egy lépést tesz, senki sem fog helyette dönteni, amikor eljön a vég.
