Izzadság folyt.

Csalódottság.

Görcsök.

Fájdalom.

Voltak reggelek, amikor Adrián nem akart kikelni az ágyból.

De most ő döntött.

Javier megtanította neki az önállóbb mozgást. Dolgoztak a törzs egyensúlyán, a karok erején és minden minimális izomreakción, ami megjelent.

Hajnali 1 órakor, miközben megpróbált egy segítséggel megtartani magát a párhuzamos korlátok között, a lábai annyira remegtek, hogy Adrian azt hitte, azonnal elesik.

– Várj egy kicsit – mondta Javier.

-Nem lehet.

– Már csinálod is.

5 másodperc.

8 után.

12 után.

Lucia a szoba másik végében volt.

Nem sikított.

Nem tapsolt.

Csak mosolygott.

Adrian kimerülten ismét leült.

– Még mindig nem tudok járni.

– És hónapokkal ezelőtt még azt mondták, hogy a terápia folytatása értelmetlen.

Adrian a lábaira nézett.

Most először értette meg, hogy a felépülés nem azt jelenti, hogy visszatér ahhoz az emberhez, aki volt.

Ez azt is jelentheti, hogy egy másfajta életet építünk anélkül, hogy bárkinek is jogot adnánk arra, hogy eldöntse, az élet mely részei érik meg a fáradságot.

Eközben Clara és Marcos helyzete egyre rosszabbra fordult.

Az ügyvédek találtak egy 24 nappal a támadás előtt kelt e-mailt.

Marcos rákérdezett, mi történne a csoport irányításával, ha Adrián „hosszabb ideig működésképtelen maradna”.

Klára így válaszolt:

„A lényeg az, hogy a struktúra elő legyen készítve, mielőtt megváltoztathatná.”

Ez nem bizonyította, hogy ki adta le a lövést

De ez elég volt egy sokkal komolyabb nyomozás megindításához okirat-hamisítás, hűtlen gazdálkodás és pénzügyi tranzakciók ügyében.

Amikor Diego azt javasolta, hogy minden információt a hatóságok kezébe adjanak, Adrián nem habozott.

-Csináld meg.

Klára négyszemközt kért beszélni vele.

Adrian beleegyezett, hogy a villa teraszán fogadja.

Már nem viselt kifogástalan ruhákat.

Úgy nézett ki, mintha néhány hét alatt megöregedett volna.

– Soha nem akartam, hogy bajod essen – mondta.

– Nem tudom, hogy hiszek-e neked.

– Marcos meggyőzött, hogy a cég csődbe megy, ha nem tudsz visszajönni.

– Akkor beszélhettél volna velem.

– Te már nem voltál ugyanolyan.

Adrian keserűen felnevetett.

– Ott van.

-Hogy?

– A kifejezés, aminek hónapok óta keresel elegáns kimondási módot.

Klára megrázta a fejét.

– Nem akartalak elveszíteni.

– Megpróbáltál nyugton tartani.

– Féltem.

-Én is.

– El sem tudod képzelni, milyen volt arra ébredni, hogy az életünk véget ért.

Adrian a tekintetét fogva tartotta.

– Nem. Az élet, amit velem elképzeltél, eltűnt.

Klára sírni kezdett.

– Szerettelek téged.

-Talán.

Ez a szó jobban fájt neki, mint egy vád.

-Talán?

„Talán arra a férfira vágytál, aki pénteken elvisz hajóval Ibizára, asztalt foglal a születésnapodra, és egyetlen telefonhívással megold bármilyen problémát. De amikor annak a férfinak szüksége volt valakire, aki hoz neki egy pohár vizet, elkezdted előkészíteni egy olyan életet, amelyben soha nem fogja visszanyerni az irányítást.”

– Ez nem igazságos.

-Igazságos?

Adrian a lábaira mutatott.

– Javier izomreakciót észlelt, miközben mindenkinek azt mondtad, hogy véget ért a felépülésem.

Klára megszárította a könnyeit.

– Ezt nem tudtam.

– Mert nem akartad tudni.

Teljesen mozdulatlan maradt.

Ez volt a különbség.

Nem orvosi hiba volt.

Nem kétségbeesés volt.

Clara abbahagyta a kérdezősködést, mert a válaszok elronthatták volna a jövőt, amit épített.

Azon a délutánon elment.

Az esküvőt lemondták.

Négy hónappal később elérkezett a rondai birtokon lefoglalt esküvőjük időpontja.

Adrian nem oltár előtt állt.

Reggel 8-kor egy rehabilitációs központban voltam, rácsokba kapaszkodtam, remegő karokkal.

Javier mellette maradt.

Lucia várt előtte.

– Megint – mondta Javier.

Adrian csatlakozott.

A térdei egy pillanatra felengedtek.

Visszanyerte az uralmat a teste felett.

5 másodperc.

10.

20.

Nem tudtam, hogy valaha is képes leszek-e önállóan járni.

Már nem kellett tudnom.

Azon a reggelen 34 másodpercig sikerült állva maradnia.

Bárki más számára jelentéktelennek tűnhettek volna.

Adrián számára Clara 34 másodpercet próbált kitörölni, mielőtt még léteztek volna.

Egy évvel később eladta üzleti csoportjának több részlegét, és csak azokat a vállalkozásokat tartotta meg, amelyeket továbbra is vezetni akart.

Létrehozott egy alapítványt is, amely neurológiai sérülésekkel küzdő embereket segít, akik nem engedhetik meg maguknak a hosszan tartó rehabilitációt.

Lucía volt az első, akinek munkát ajánlott.

Amikor meglátta a fizetést, kinyitotta a szemét.

– Ez felháborító.

– Órabérért dolgoztál, miközben a hússzor annyit kereső emberek megpróbálták eldönteni, hogy vége a jövőmnek.

– Csak a dolgom végeztem.

-Nem.

Adrian elmosolyodott.

– Elvégezted a munkádat, pedig sokkal könnyebb lett volna félrenézni.

Lúcia egyetértett.

Két évvel a támadás után Adrián levelet kapott Clarától.

3 napig tartott kinyitni.

Bocsánatot kért.

Azt mondta, félt.

Hogy Marcos manipulálta őt.

Hogy minden rossz döntés egy még rosszabbhoz vezetett.

Hogy összekeverte a védelmét az irányításával.

Végül egyetlen mondatot írt:

„Tényleg szerettelek.”

Adrian percekig tűnődött e szavak előtt.

Talán igaz volt.

Talán Klára akarta.

De egy bizonyos verziót akart belőle.

Az üzletember.

A csodált férfi.

Az erős vőlegény.

Amikor ez a verzió eltűnt, a szerelme félelemmé változott. A félelme pedig kontroll utáni vágyjá.

Adrian betette a levelet egy fiókba.

Nem válaszolt.

Délután elment a rehabilitációs központba.

Lucía már várta őt a járókeretnél.

-Előkészített?

Adrian megragadta a fogantyúkat.

-Nem.

Mosolygott.

-Tökéletes.

Segítséggel felállt.

Remegtek a lábai.